1917

2019

Sam Mendes nem mindennapi módon rúgta be a karrierjét 1999-ben. Gyorsan ha már itt volt, megcsinálta a fő művét az Amerikai szépség személyében és ha már így tett hozzá is vágtak egy rakás Oscar díjat. Okosan nem próbált meg egy hasonló témával copyzni, hanem ha már itt voltm, megcsinálta az új évezred egyik legjobb (de bizonyosan a legszebben fotózott és felhangszerelt) gengszterkölteményét. Majd pár évig kicsit lassított, hogy ha már elkezdődött az új évtized, akkor megcsinálja már a legjobb (de a Craig éra mindenképp legjobb darabját) 007-es filmet. A Skyfallt. Aztán ment a huzavona, volt is kedve meg nem is megcsinálni a folytatást, de hát hozzávágtak egy csomó ámerikai dollárt, úgyhogy a Spectret összedobta. Látszott, hogy nem volt kedve hozzá. Aztán üresjárat. Kellett pár év, hogy megtalálja azt, ami érdekli. Ahogy lenni szokott ilyenkor, a téma az utcán hevert, vagyis a nagyapja elbeszélése alapján megszületett az 1917.

Az adott időszakban járunk, a háború tombol. Két brit katonát egy fontos üzenet kézbesítéssel bíznak meg. Egy napjuk van, hogy átérjenek a németek által hátrahagyott, veszélyes területen, ha sikerrel járnak, 1600 katona életét menthetik meg, köztük egyikük testvérét.

Sam Mendes nem cicózott. Gyorsan maga mellé állította a néhai Conrad L. Hall után a másik kedvenc operatőrét, Roger Deakinst. Meg a kedvenc zeneszerzőjét, Thomas Newmant. Mivel a téma magában hordozza a határidő rövidsége miatt a folyamatos tempót és feszültséget, így úgy döntöttek egy snittben veszik fel a filmet. Ez persze nem a Victoria, inkább a Birdman stílusában fogant. 7-8 perces valóban egyben felvett snittek, okos összefésülése. Hol láthatatlan vágásokkal, hol beúszó elemekkel, máskor digit képkocka kitöltésekkel. Ez egy olyan plusz adalék, ami könnyen rátelepedhetett volna filmre és lett volna egy jól hangzó gimmick, mint volt a Boyhood esetében, de itt szó sincs erről. Az első 10-20 percben még figyel rá az ember, de utána átveszi a figyelmet a hihetetlen feszült, már-már horrorba illő jelenetek, valamint az elképesztő rendezés és látvány, kameraszögek váltása. 

Minden túlzás nélkül, amit Mendesék megterveztek az egészen elképesztő. Valami olyan csúcskategória, amit az évtizedben maximum a Gravity, Mad Max vagy talán a Birdman/Revenant tudott. Egy olyan kitalált és precízen az utolsó másodpercig megkomponált, kontrollált megtervezett rendezés, amire ha nem kap Mendes egy második Oscart, akkor felesleges is innen megtartani a többi átadót. Szerencsére a szakma is úgy érzi, hogy ezt a munkát díjazni kell. Viszont megértem azokat, akiket zavar Mendes patikamérlegen kimért összetevőinek adagolása (ez a görcsös tökéletesség egyébként visszatérő vádpont karrierjében). A ritmus persze intenzív, de rendezőnk nem elégedett meg azzal, hogy csak minden robbanjon és egy snittben kergetőznek főhőseink és húú meg háá, hanem hagyott időt (az amúgy hamar elröppenő két órából), a csendes, emberi pillanatokra. Ezek zöme elég megindító és szép. Egy háborúba illesztve meg különösen működőképes.

Szerencsére figyeltek rá, hogy ne legyen pátoszos, giccses és felszopós a film hangulata. Azt a mértéket meg tudta tartani, amit pl. egy Spielberg, vagy egy Gibson soha, de még Eastwood is ritkán. Két főszereplőnk hibátlan alakítást nyújt. Valóban nem annyira emlékezeteset, hogy jelölésig jussanak, bár ha Dean-Charles Chapmant (a Trónok harca Tommenje) még meg is értem, George MacKay jelölése azért annyira nem lepett volna meg. Külön megdicsérni nem akarok mindenkit, Roger Deakins megint tett róla, hogy a szakma nóziját kifújja, Thomas Newman meg egy isten. Ez is hivatalos. Deakins is meg fogja kapni ezért a második (és sajnos még mindig rémesen kevés) Oscarját.

Összegzés: Az amúgy sem gyenge Oscar felhozatal egyik csúcsteljesítménye. Amikben érdekelt jelölés ügyileg, azok nagyját meg is kellene nyernie. A forgatókönyv, vágás és a színészi játék valóban csak "jó", de minden más referenciamunka.