Kék pelikán
2024
Azért azt nem lehet mondani, hogy a hazai valós eseményeket vagy valós eseményeken alapuló filmes, sorozatos feldolgozások letarolták volna a nézőket, de ezen mindenképp változtat (kritikailag biztosan, anyagilag sajnos nem valószínű) Csáki László piszok régóta készülő filmje. A vasfüggöny leomlása után Magyarország számára is kinyílt a világ, így nyugodtan lehetett menni, aki ahova akart. Vagy jobban mondva, ahogy tudott. Mert hogy azért külföldre járni nem épp olcsó mulatság. Három szemfüles egyetemista (nevezzük őket) Ákosnak, Lacinak és Petyának kitalált egy vonatjegy hamisítási módszert, aminek alapját a Kék pelikán nevű indigólap adta. Az eleinte önszórakozásnak induló sajátos eljárás egyre nagyobb teret és így velejáró ismertséget és pénzt hozott. Ami nem nehéz kitalálni egy másik „Kék”-nek hívott szerv figyelmét is felkeltette. Egy animációs dokumentumfilmmel van dolgunk, ami önmagában riasztó lehet sok felnőtt nézőnek ( a fiatalokat pedig szinte biztosan hidegen hagyja), de Csákiék mindent bevetnek, hogy a mostani legalább 30-50-es korosztályt megszólítsa és ez szerintem makulátlanul sikerül is nekik. Egyszerre humoros és valahol mélyen depressziós az egész cselekmény és annak lefolyása. Csáki romantizálja az eseményeket, nem is tagadja, főleg azért, mert ma már elképzelhetetlen egy ilyen sumákság, és ugyan károkozás történt, de azért mégis egy hamisításról beszélünk. A Kék pelikánt minden 30 feletti magyar nézőnek ajánlom. Szuper a humora, érdekes a vizuális stílusa, tele van emlékezetes, őrült szereplőkkel és csavaros, érdekes, sehol máshol nem elképzelhető sztorival. Ahogy az ezer éves mondás tartja: Kicsit savanyú, de a miénk.
KIX
2024
Van ám nekünk is Boyhood-unk. Mikulán Dávid és Révész Bálint 12 éven át forgatott dokumentumfilmet egy pesti rossz sorsú „utcakölyökről”, aki felnőtt korára igazi közellenség lesz. A gyerekkori csínytevésekből pedig tragédia és bírósági ügy. Az egyik legnehezebb néznivaló volt a 2024-es évben a KIX. Azért, mert aki jobb, „normálisabb” családi közegből érkezik, az látja a film első tizenperce után az elkerülhetetlen tragédiát. Azt, hogy ez a kisfiú, akit Sanyinak hívnak, már rabja a saját megmételyezett életének. Persze szeretne jó (jobb) lenni, de túl nagy hendikeppel indul és túlságosan is önsorsrontó. Ugyanakkor jó látlelete annak a Magyarországnak is, amelyik lesöpri magáról a társadalom peremén rekedteket, rossz sorsúakat. Sanyi egy 28 négyzetméteres földszinti bérlakás lakója, egy alkoholista apa és egy magát halálra dolgozó anyuka gyermeke, akinek a helyzetén nem segít, hogy velük él a nagymama és megérkezik a kishúga is. Ugyanakkor pszichológiailag is kemény végignézni azt, ahogy senki nem tud vele igazából foglalkozni. Az apja nem akar, az anyja nem tud, az iskola pedig köszöni szépen nem kér. Nincs elöljáró példa, nincsenek meg a társadalomba beilleszkedés alapjai sem. A sorsa szinte elrendeltetett. Az egyetlen valamirevaló viszonya felnőttekkel pont a két filmes, akik ugyan sokszor ott vannak vele és próbálják megóvni a bajtól, figyelnek rá, de ők csak külső szemlélők. Nem tisztük nevelni, beékelni a társadalomba. Sanyi nem érti a felnőttek világát, nem kapott útravalót mégis elvárják, hogy illeszkedjen be. Az alapvető társadalmi konvenciók betartása nem megy, amin csak ront a lázadó hajlama és a kamaszkor. Szerintem akkor a legjobb a KIX, ha az ember nincs felkészülve arra, ami fogadni fogja a megnézésekor, de azt garantálom, hogy gyomorszorító érzés és mindenki, akinek kicsit is jobb a családi helyzete szurkolni fog a világ összes „Sanyijának”, hogy maradjon az úton. Próbáljon meg rajta maradni valahogy, még ha nincs is senki, aki visszataszigálja ha lebillenne onnan.
