Persze, hogy megint az év egyik legcukibb filmjét takarították el a szemünk elől
2016. október 03. írta: thedirector

Persze, hogy megint az év egyik legcukibb filmjét takarították el a szemünk elől

Vademberek hajszája

Hunt for the Wilderpeople

2016

1200.jpg

 

Csupaszív. Nehéz manapság leírni ezt egy film esetében, hiszen valahogy egy ideje minden komorabb, nagyobb, harcosabb. Nagyobb a tét, erőszakosabbak a történetek és harcosabbak a karakterek. A stúdiók egymásra licitálnak, ki hány ezer effektet használ fel. Mekkora a költségvetés és mennyi a marketing büdzsé. Aztán jön egy új-zélandi fickó, és a susnyásból - szó szerint - akkor filmet készít a semmiből, amekkorát ritkán lehetett látni idén.

Majestical

Tette mindezt kis pénzből, ismeretlen vagy a köztudatból kikopott színészekkel egy cseppet sem egyértelmű stílussal. Taika Waititi neve idehaza mostanában két apróból csenghet ismerősen: Az egyik a kritikusok által is bőszen körbeudvarolt Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, ha így jobban tetszik) okán és azért, mert ő rendezi a Thor: Ragnarök-öt. Az utóbbival kicsit félek, hogy ne vesszen végleg oda a Marvel stúdió nyomására a "waititiság", mert minden túlzás nélkül az egyik legizgalmasabb rendező most a piacon. De erről később.

ct-trailer-hunt-for-the-wilderpeople-20160707.png

Főhősünk Ricky (Julian Dennison) élete nem kifejezetten halad jó irányba. Nevelőintézetből nevelőintézetbe vándorol, nyilvánvalóan túlsúlyos, se barátja, se családja és emellett még hip hop gengszternek is képzeli magát. Mikor egy eldugott völgyben élő házaspár fogadja örökbe felsejlik a remény, a jobb életre. Bella (Rima Te Wiata) a legszuperebb anyák közül származik. Ricky pufogásait és elszökéseit is mosolygósan tűri, sőt humorral oldja ("Elszökhetsz ma este is, csak reggelire gyere vissza"). Ellenben férje, Hector (Sam Neill) már kevésbé. Amikor megszólal is, csak a sértés hangján tud. Aztán az élet úgy hozza, a fiú mégis menekülni kénytelen és ebben társa lesz Hector. Keresi őket a rendőrség, a gyámhatóság és a világtól elzárt völgy lakói.

rjbts_oxsk6cfs9nk9q5gw.jpg

Ricky és Hector szökése a dzsungelben nem kevés részét tölti ki a játékidőnek, Waititi mégis folyamatosan képes megújítani a filmjét. Nem ül le, nem válik erőltetetté és még unalmassá sem. Számomra mondjuk kicsit zavaró volt, hogy nem igazán lehetett látni, mire fut ki a film, vagy mi lesz a végső nagy tanulság, de talán ez nem hiba, a mai kiszámítható filmtermelésben. Ellenben minden túlzás nélkül egyszerűen minden összeállt ebben a filmben. Ahogy a Hétköznapi vámpírokban tetten érhető Waititi stílusa, humora, vágástechnikája, úgy ebben az alkotásban is. Sokszor szinte rohanva, de mégis tök egyértelműen vázol fel karaktereket. Hector, ahogy a vacsoránál beszél Rickyvel nyilvánvaló, hogy nem egy apa típus. Ahogy Ricky  visszaül a gyámhatóság kocsijába szó nélkül, egyértelműsíti, hogy nem egy puhapöcs a fiú.

v1_bjsxmdkynjeyo2o7mtcxmti7mtiwmdsymdq4ozeznjm.jpg

A humor ugyanolyan oldott, őrült és kreatív, mint Waititi előző filmjében. Totál kiszámíthatatlan, morbid és úgy kavarog, mint a páros a végeláthatatlan dzsungelben. Vizuális gegek, börleszkbe hajló csetlések-botlások, valószerűtlenül idióta mellékszereplők és csendre épülő, szép pillanatok  keresztezik a filmet. Régen láttam olyan alkotást, ami ennyire végigjárja az érzelmek szinte teljes skáláját, miközben soha nem válik öncélúvá. Nem nehéz elérnie, hogy ezt az aprónak és betojinak egyáltalán nem nevezhető kis fickót ne ölelnénk keblünkre. Pedig nem csinál semmi mást Waititi, minthogy úgy perdíti elénk a jellemét, ahogy és amilyen. A saját világával, gondolatával, hibáival és szerethetőségével eléri, hogy ne egy tucat karaktert, vagy a néző kegyeiért esedező embert lássunk, hanem Rickyt a hús vér valójában, a saját tragédiájával és szívével.

wilderpeople_ricky_0_0.jpg

Waititi stílusa azonban nem biztos, hogy mindenkinek bejön. Ugyanazzal a szépen komponált, vizualitásra és a környezetre nagyon adó attitűddel operál, mint pl. Wes Anderson. A vágástechnikája, rendezése Edgar Wrightot idézi, és még van benne egy jó adag Ritchie és Tarantino féle párbeszéd írási technika, amiben megállás nélkül dumáltatja a karaktereit. Kidolgozottságukban sem marad adós a nézővel. De ez semmi nem érne, az év talán legnagyobb felfedezettje nélkül. Juliann Dennison alakításáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Hihetetlen vicces a srác. Az a fajta legény, akinek minden az arcára van írva, a döbbenettől a szeretetéhségig, és ezeket reménytelenül randa ruhákban teljesíti, miközben magát Tony Montananak képzeli, de minimum egy rappernek. Sam Neill pedig becsületes visszatérési lehetőséget kapott és abszolút él is vele. Képzeljük el, amikor a Jurassic Parkban nem egy napig, hanem mondjuk félévig kell kajtatnia a gyerekekkel. Zseniális.

Összegzés: A végére nekem picit darabossá vált a film, és talán már túlzó is, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy az év talán eddigi legszórakoztatóbb darabja a Rendes fickók mellett. Csupaszív film, zseniális humorral és páratlan jó stílusban elénk vezetve. Ne hagyjátok ki!

A filmről bővebb infókat a mafab.hu oldalán találok.

A filmet a miskolci Cinefesten lehetett látni.

8_5.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://filmertek.blog.hu/api/trackback/id/tr2811762943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása