A világítótorony

The Lighthouse
2019

Mindig vannak olyan alkotók, akik berúgják az ajtót rögtön és nem törölnek lábat. Robert Eggers A boszorkánnyal eléggé erősen kezdte meg karrierjét. Most olyan szintre emelete az őrületet, amire legutóbb csak Ari Aster volt képes. De talán nála még ennyire sem volt érzékelhető váltás Az örökség és A fehér éjszakák között.

Eggers szarva minden ma divatos elvárásra a filmekkel kapcsolatban, fogott egy merészet. Vagyis többet. Leforgatta a filmjét 4:3-as képarányban, fekete fehérben, sok sok statikus plánozással, tisztelegve a Universal évtizedes szörnyfilmjei előtt. Grátisztban pedig összepakolt két olyan színészt, akikről álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egymás mellett érdekesek lehetnek: Willem Dafoe és Robert Pattinson. Míg előbbiről évtizedek óta tudjuk, hogy mekkora király arc, utóbbi csak az évtized felénél kezdte felvenni a ritmust, de akkor legalább nagyon. Hiszen mind a The Rover, mind a Good Time szuper alkotások, amik a sikerüket nem kis részben köszönhetik Pattinson elementáris erejű játékának.

Mondanám, hogy A világítótorony olyasmi film, mint...de az az igazság, hogy nem jut eszembe semmi a közelmúlt évtizedeiből, ami csak megközelítőleg körülírná azt a semmihez sem hasonlítható hangulatot és képi világot, amit Eggers használ. Műfajilag még ennyire sem könnyű behatárolni. Lényegében mondhatnánk, hogy kamaradráma, mert a zöme a filmnek egy világítótoronyban és a mellett lévő kis szigeten épült viskóban játszódik, de ez sem adja át teljesen a valóságot.

Inkább a történetre mennék rá, de mondanom sem kell, hogy ezzel sincs könnyebb dolgom. Thomas (Dafoe) egy vén tengeri medve. Mocskos a kinézete, mocskos a szája, alkoholista és folyamatosan zsörtölődik. Mellé szegődik a fiatal Ephraim (Pattinson), mert unta a favágást Kanadában és úgy hallotta, rövidtávú munkában nagy pénzt lehet szakítani. Ephraim tapasztalatlan és egyre másra tűri az öreg sértegetését. Tudja, hogy a munkája attól függ, a férfi mit ír be a jelentésbe. Mivel ritkán jár erre bárki, adva volt, hogy a film szűk két órájában nem nagyon találkozunk mással. A két munkás alá és fölérendeltségi viszonyának dinamikája adja a sztori sava borsát. Ephraim próbál óvatos eszközökkel, kiállni magáért, az öreg pedig próbálja megmutatni ki az úr a házban. Vagyis világítótoronyban.

Akik nem nagyon csípik Tarr Béla mikrovilágát és hosszan kitartott, monoton jeleneteit, az nem fogja megtalálni a számítását A világítótoronyban is. Egyszerűen leírva nem történik semmi olyan mozgalmas, amit várnánk. Pedig rengeteg minden történik a filmben, csak hát nem olyan, amire számítunk. Mondom, ez a mű minden, amit nem várunk ma egy filmtől. Az egyetlen bárki által elfogadható és izgalmas elem az az összezártságból adódó megőrülése folyamata, amikor is a sok pia és az egymás agyára menése előhozza mindenkiből az őszintét és az állatot. A 2019-es évben volt pár igazán erős színészi alakításnak köszönhető nagy jelenet, de bizton állítom egy top10-es listán túlsúlyban lennének azok a jelenetek, amik ebben a filmben zajlanak. Dafoe egyszerűen lehengerlő, bár tudjuk, mennek neki ezek a mogorva, zsémbes kissé kettyós karakterek, de Pattinson úristen mit játszik itt. Szinte teljesen kivetkőzik önmagából és olyan pillanatokat hoz, ami néha (de tényleg csak néha) megidézi Daniel Plainview, azaz Daniel-Day Lewis alakítását, ami az évezred legnagyobb színészi teljesítménye ez idáig.

Összegzés: Nagy szavak én tudom, de higgyétek el, A világítótorony nagy film. Tisztelgés a 30-as, 40-es évek szörnyfilmjei előtt, a művészfilmek előtt és ráadásul manapság nagyon ritkaság számba megy az ilyen mű. A két színész döbbenetes, teljes átalakulást kívánó alakítást hoz és a képi világa is leköti az ember. Ettől független csak annak ajánlom, aki bírja a lasssssúúú, monoton és erősen zavarba ejtő alkotásokat. EZ tényleg egy rétegfilm.