Örökség

Hereditary

2018

Ebben az évtizedben, különösen annak is a közepe felé haladva megfigyelhető tény, hogy a kritikai szakma kanonizál az adott évre egy „évtized horrorát”. Nem volt ez másképp 2014-ben a The Babadook-kal, 2015-ben a Valami követtel (It Follows), 2016-ban A boszorkánnyal (The Vvitch), tavaly a Tűnj el!-lel (Get Out). Azt mindenképp észre kell venni, hogy ezek a nagy kebelre ölelések kivétel nélkül túlzóak. Kár elvitatni, hogy mind a négy alkotás  a műfajának kiemelkedő alkotásai. Mind valami csavaros módon kerüli ki a horror sablonjait, legyen az groteszk humora, felelősségvállalása, trauma feldolgozásának módja, vagy horzsoló műfajiságának kifordítása. Idénre a „évtized/év” horrora az Örökség lett. Mondanom sem kell megint túlzóan simogatva a kész alkotást.

Az Örökség bivalyerős film. Dőreség lenne elvitatni tőle működőképességének tényét. Ari Aster filmrendező-író első egész estés munkája nem pusztán berúgja az ajtót, de sáros bakancsával szarik arra, hogy előtte lábat töröljön. A nyitó képsorokkal megalapoz egy egészen elképesztően feszült hangulatot, amit végig próbál megtartani. Az igyekvést azért írom, mert Aster bele-bele szalad a tipikus elsőfilmesek nagy hibájába. A mértéktartás elmulasztásába. Ezt nagyon kevesek és kivételes alkotók érzik már azonnal (rád mutatok Chazzelle). Bár Aster is közel állt a 20 év múltáni klasszikus felemlegetéséhez, sajnos a csoda nem jött össze.

Főszereplőnk a Graham család. Mindjárt egy igen bájos temetéssel kezdünk, ugyanis a nagymama, Ellen jobb létre szenderül. Nincs jobb szó, így tehát kimondom: Megrázóan cinikus és utólag mocskos nyitány ez.  Annie (Toni Collette), a lánya felhívja rá a tisztelt publikum figyelmét, hogy nem is érti, hogy van itt ennyi ember, mert az anyja meglehetősen magának való teremtés volt, ő sem igazán ismeri. Ennek okán a családot nem különösen hatja meg a mama halála. Talán kivéve, Charliet (az elképesztő arcberendezéssel megáldott Milly Shapiro szuggesztív alakításában), de ő amúgy is furább mindenkinél. Peter (Alex Wolff), és az apuka, Steve (Gabriel Byrne) pedig csak élik tovább az életüket.  A tragédiák sora viszont nem ér véget a mama halálával. A családot egyre furcsább jelenségek, emberek és tragédiák találják meg, az ezekkel való együttélés pedig már kikezdi rendesen Annie-éket.

Nos, aki úgy ült be erre, mint az évtized horrorjára, az csalódni fog. Egészen egyszerűen azért, mert az Örökség nem kifejezetten horror. Vannak ugyan félelmetes jelenetei, még jumpscarei is, de nem ijesztgetni akar. Nem. Az Örökség nem a következő szellemes-démonos-para szenzáció. Az egyébként is cirkuszi mutatvány. Ari Aster egy kőkemény lélektani drámát álmodott meg, amit néhol horror elemekkel, néhol hamisíthatatlan fekete humorral turbóz fel, majd lágyít el. Ha igazán kötni akarnám valakihez, akkor inkább Arronofsky filmjeihez kötném, semmit előzetesen Friedkinhez, vagy pl. James Wanhoz.  A film elbeszélésmódja is szakít a szokásos felépítéssel. Az első felében a filmnek kőkemény karakteralapozás van. Persze folyamatosan ott van az a nyugtalanító érzés, az a fojtogató feszültség, majd a teljes kudarc. És igazán ekkor indul el a film.

Tovább nem akarom boncolgatni, mert ez is egy olyan film, amiből kicsit mindenki mást él meg. Így inkább erről az érzésről beszélnek gyorsan. Az első 40-50 perc után, annál a bizonyos jelentnél én még talán soha nem éreztem ennyire kényelmetlenül magamat film előtt ülve. A teljes kudarc, a helyzettel való szembenézést Ari Aster nagyon nagyon durván belevágja a pofánkba. Már az elején is ráncigálja azért a szőnyeget a lábunk alatt, de mikor odaérünk és végre azt hisszük stabilan állunk rajta, egy izmos rántással kirántja alólunk. Felállni pedig végképp nem enged, inkább feltörli velünk még a padlót is. Aljas na, de működik.  Toni Collette pedig ehhez végig hű társ. Ne legyenek kétségeink: Ez mindenképp az év egyik legnagyszerűbb, legerősebb női alakítása. Rengeteg nehezen megoldható jelenete van, hiába birtokol eléggé para arcberendezést, ebben bizony kőkemény munka van, amit legalább egy Oscar jelöléssel illene figyelembe venni. Az sem mellékes, hogy Aster remek kamerabeállításokat használ, hosszan kitartva, így nem maradunk le semmiről. Nem kamuskodik, a vágással, operatőri munkával. Hagyja előttünk a borzalmat. Audió oldalról nem kevésbé vagyunk a nyugtalan és az elviselhetetlen határmezsgyéjére szorítva.

Elolvasva az eddig beszámolót, könnyen az lehetne az érzésed, hogy na akkor ez tényleg egy klasszis teljesítmény. Viszont a remek körítést, számos belső hiba árnyékolja. Aster komoly aránytévesztéseit már jeleztem, középtájt is leülteti a filmjét, a végén viszont későn kap észbe, hogy ki kéne futtatni a megkezdett szálakat valahova, és ennek eredményeképp a vége kapkodás és egy néhol kaotikus össze-visszaság. Arra már nem is akarok kitérni, hogy fájóan sok a lyuk a történetben és annak kifejtésében, tele logikátlansággal. Colletten kívül pedig nincs a filmben értékelhető alakítás. Az apuka biodíszlet, a fiú, Peter pedig nem rendelkezik megfelelő karizmával, vagy aktori képességgel, hogy elhitesse azt, ami neki rendeltetett ebben a filmben.

Összegzés: Az Örökség felbukkanó fekete humorának ellenére sem egy felemelő film. Sőt kifejezetten nyugtalanító, idegborzoló alkotás, ami nem (csak) félelmetes jeleneteivel, hanem inkább a lélekre gyakorolt drámai nagyjeleneteivel és audio-vizuális minőségével próbál hatni. Azt meg kell hagyni, hogy igen sikeresen. Toni Collette egy Oscar esélyes alakítással toldotta meg Ari Aster első, igencsak meggyőző rendezését. Talán ha ezt a filmet 2-3 munkával később csinálja meg, ez egy klasszikus lehetett volna, kigyomlálva néhány gyermekbetegséget, azonban debütnek annyira mindenképp elég volt, hogy én várjam a következő munkáját.