Fehér éjszakák
Midsommar
2019
Ahogy menetrend szerint lenni szokott a horrorműfajnak mindig vannak aktuális lieblingjei, de most, talán az évtized végére tényleg összeállt egy olyan fasza generáció, akikre nyugodt szívvel hagyatkozhatunk a jövőben. Ilyen Robert Eggers, David Robert Mitchell, Jennifer Kent, Jordan Peele vagy most Ari Aster. Utóbbi elég nagyot gurított bemutatkozáskor Az örökséggel, amit még fel is válogattunk az év legjobb filmjei listánkra tavaly, ami nem kis szó egy első filmestől. Most sem kell aggódnia, mert a Midsommarral még emelt is a téten.
Mondhatnám, hogy az őrület most hágott a tetőfokára. Immár hivatalos, hogy Asternek szalajt rendesen az ékszíj az agyában. Ez a pali egyszerűen elképesztő. Te úristen mit művelt ezzel a filmmel. Vágjunk bele, mert annyi mindent akarok írni. A sztori szerint Dani (Florence Pugh) nem élete legideálisabb időszakát éli. A barátja a háttérben készül épp kidobni, amikor is Dani még mélyebbre kerül. Úgy dönt, még megszánja, de a haverokkal Svédországba tartó pár hetes fesztivál nyaralását nem akarja lemondani, így elviszi magával a lányt. Amikor odaérnek, kezdetben csak sejtik, hogy a kedves ismerős rokoni társulat és szektaszerűen, saját "köztársaságot" alapító törzs nem feltétlen tartja be a hétköznapi emberi normákat, mikro társadalmi berögződései legalább annyira idegennek hatnak, mint nekik az amerikai "barátok".
A Fehér éjszakák nem horror. Ezt a legfontosabb kijelenteni. Sőt, ez egy anti horror. De olyan anti horror, amilyen még a híresen öntörvényű Kubrick sem mert meglépni a Ragyogással. A film 95%-ban világosban játszódik. Nem él riogatással, nem él igazán gusztustalan jelentekkel (van azért), sőt még csak rémisztgetéssel sem. Viszont piszok felkavaró, igazi vérbeli, zsigeri pokoljárás, ahol minden nyugtalanító. Minden. A bőr alá kúszik, nem is érteni kell, hanem érezni. Nem merném viszont kijelenteni, hogy blöffölgetett Aster és feláldozott bármit is a történetből, metaforákból a hatásmechanizmusok oltárán. Ellenkezőleg. Piszok értelmes és jelekkel átszőtt alkotást készített.
A felszín alatt igazi színvonalas mondanivaló dolgozik. Tulajdonképpen a jó "horrorok" azok, amik a hétköznapi félelmeinket dolgozzák fel. Itt pedig egy párkapcsolat és család elvesztése, kiüresedése adja a fő támpontot. Christian (Jack Reynor) és Dani szuper páros és mind a ketten igazán nagyot is alakítanak. Főleg Florence Pugh emlékezetes. A pulzáló feszültséget egyébként meglehetősen sokszor oldják fel groteszk humorral, ami még furcsábbá és érthetetlenebbé teszi az amúgy sem könnyen befogadható művet. Ez a piszok Aster ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy elborzaszt és tátott szájjal bámulunk az "úristen" jeleneteken. Majd elvárja, hogy a következő pillanatban röhögjünk. Fogalmazzunk úgy, hogy szűk réteg fogja magáénak érezni ezt a hozzáállást. Én közéjük tartozom.
Az érzelmi kapcsolatokon túl, a zsaroláson és a megrekedt kapcsolatokon, életeken túl még van egy érzékletes kritikája a kereszténységnek is (Christian ugye,ugye...), akibe Dani (Dániel, a feláldozott) belekapaszkodik, majd elképzelhető, hogy a pogányság felé fordulva jut menedékhez? Vagy mindez csak egy trip és nincs is köze hozzá? Mindenesetre Aster elismerte, hogy használta inspirációnak A vesszőből font embert. Szerintem meg erősen a Suspiriát és a mother!-t is. Utóbbi játékosságát, előbbinek pedig a videóklippes montázsait, vágásait. Főszereplőként megemlíteném még Bobby Krlic észveszejtően döngölő filmzenéjét, amitől én egyfelől padlót fogtam. Másfelől meg iszonyat nagy hangulat aláfestő tartalommal bír.
Összegzés: Az egyetlen hibája a filmnek igazából az, hogy Aster annyira erősen megkezdi a filmet, hogy egészen két órán át egyszer sem ér a nyomába, de a végén megint sikerül azért emelni az amúgy egyáltalán nem gyenge színvonalon. Pokoli utazás ez a film, amire nem mindenki fog jegyet váltani és ez így is van jól. Viszont, aki szeret elborzadni és 10 percenként felvonni a szemöldökét az nézze meg. Az Örökség csak bemelegítés volt ehhez az őrülethez képest.
