Mid90s

2018

Sok mindent láttam tavaly, már pár dolgot idén is, de arra azért nagy tételben nem fogadtam volna, hogy a sokszor inkább vicceskedő, mintsem vicces Jonah Hill egy talán maradandó filmmel öregbíti a 2018-as esztendő filmes felhozatalát.

Akinek névről nem volna ismerős a cím, ez az a film, aminek a trailerében az Omega Gyöngyhajú lánya szól. Plusz azért most már Lucas Hedges (Manchester by The Sea, Ladybird), Katherin Waterson (Cloverfiled Lane 10) is szerepel, az egyre ígéretesebb Sunny Suljic (Atreust alakította a God of War játékban, ill. szerepetl az Egy szent szarvas meggyilkolásában is) mellett. Utóbbi a főszereplőnk. A 90-es évek közepén járunk. Ezt legkésőbb onnan tudjuk meg, hogy az étkezdében szól Seal topslágere, a Kiss From a Rose, batikolt ingben csücsülő, blind pólós kamaszaink. Ennyire nem lesz tolakodó későbbiekben a múltidézés. Sőt. Hill meglepően jó arányérzékkel és főleg remek hangulatképekkel mesél a kamaszkor viszontagságairól a közép-alsó réteg esetében.

Merthogy bizony ez egy nyári sztori, amikor a kamaszok unatkoznak, mások próbálnak életre szóló élményeket szerezni, valakinek pedig nincs kivel lennie. Stevie (Suljic) csonka családban él, fiatal anyja neveli, idősebb bátyja (ahogy szokás) szekálja. Naná, hogy odébb rúgott kőként, az idősebb, menőbb gyerekek társaságát keresi. Jelesül egy gördeszkás csibész brigádba ütközik, ahová próbál beilleszkedni több, kevesebb sikerrel.

Jonah Hill rendezésében (de még inkább írásában) az a nagy dolog, hogy úgy idézi meg hitelesen a 90-es évek közepét, hogy semmi, de tényleg semmit nem sulykol. Nem plakátolja ki a filmjét népszerű sztárok arcképével. Igényesen összeválogatott a soundtrackje, a fényképezése direkt idézi a 4:3-as képarányú majdnem 30 évvel ezelőtti (de durva leírni) tv filmeket. A hangért pedig az Oscar díjas Trent Reznor és Atticus Ross páros felel. Nem sok minden történik, de sokat dumálnak a kivétel nélkül remekül játszó színészpalánták.

Könnyen lehetett volna ez egy galeribe bekerült gyerek lecsúszás története, de ahogy Linklater mesélt inkább képekkel, normális, de nem mázsás tanulsággal, úgy tesz Hill is. Ráadásul nem akar nagy történetet, nagy jeleneteket. Inkább csak elmeséli milyen volt a 90-es években csóró kamaszként élni, és megélni dolgokat. Hát szívás.

Összegzés: Nem helyez nagy terhet sem a színészei, sem a nézője vállára Hill. A filmje alulról súrolja a 80 percet, tehát tényleg nem egy fájdalmas alkotással van dolgunk. De érdemes ennyi időre megállni és visszagondolni. Milyen is volt nekünk a 90-es évek közepe. Ha ennyit elért egy kezdő rendező (és ennyit mindenképp), már nem lehetünk hálátlanok ebben a rohanó világban. Asszem várom a köpcös nevettető gép következő munkáját.