Amerikai irodalom

American Fiction

2023

„Ez a film kurva jó!”  - így álltam fel hétvégén a tévé elől. Gondoltam ebből nem fogok tudni összeszedetten írni, mert hát valahogy csak ki kéne belőle bogozni a lényeget, de még most – majdnem egy héttel a megnézése után – is csak annyit tudok mondani „Ez a film egyszerűen kurva jó”. Talán időközben annyival finomult a véleményem, hogy filmként nem egy nagy truváj. De a története, a párbeszédei, az elegáns és finom humora, a soha egy percig giccsbe át nem forduló drámája, a keserédes, mégis életigenlő mondanivalója és a karakterei messze ott vannak a tavalyi év másik legjobb hasonló filmje, a The Holdovers mellett.

Monk (Jeffrey Wright) egy elismert és nagyon finom eleganciával megáldott író. A nagyközönség viszont leginkább a feketék sztereotipizálására épülő ponyvákat imádja. Egy este úgy dönt mérgében ír egy ilyen szemetet. Elküldi poénból a kiadójának, aki közli vele: Azonnal berendelik, majd bestseller lesz, filmjogokat kérnek és egyéb elismeréseket szeretnének neki adni. Monk azonban egyáltalán nem vágyik ezekre, de már nincs visszaút: szembe kell néznie azzal az emberrel, aki meghasonult. Közben pedig családi gondok garmadája is mardossa.

Én maximálisan elhiszem, hogy ennyiből a cselekmény nem csigázza fel az embert, de higgyetek nekem: „Ez a film kurva jó!”  Cord Jefferson első filmje akkora bravúr, amit meg merem kockáztatni jó, ha öt (de talán tíz) évente van debütáló rendezőtől. Sőt továbbmegyek: Szerintem a legrutinosabb rendezőket teszi zsebre. Leginkább az, ahogy ez a film meg van írva. Amilyen ritmusa van. Ahogy használja a színészeit. Amilyen humora van. Kell hozzá némi érettség, persze. Indie vonalon mozog, de egy percig sem akar okoskodni, nagyot képzelni magáról. Ellenkezőleg, kézen fogja a nézőt és úgy mesél kritikusan a fajelméletről, a túlkompenzálásról, a feketéknek is már sok „over raccism”-ről, a kultúrfogyasztásról, és az ízlésről, hogy öröm nézni.

Komolyan mondom, eszetlen intelligens egy film. És akkor még csak kapargatjuk az erényeinek a felszínét. A humora egyszerűen tökéletes. Soha nem harsány. Ehhez nagy köze van a filmben szenzációs alakítást nyújtó Jeffrey Wrightnak, aki szerintem talán most Paul Giamatti mellett a legjobban megérdemelné az Oscart. Nagyon elegáns, visszafogott játékkal lepett meg. Persze Ő amúgy sem egy olyan színész, akinél csak a túltolás és ripacskodás vádja felmerülne, de mégis, mintha erre a szerepre született volna. A kissé suta, „fapofa” humor nagyon jól áll neki. Nem gondoltam, hogy ez a pali ennyire vicces lehet, ennyire visszafogott színészi eszköztárral. Ennyit vígjátékon sem tudom mikor nevettem, pedig ez a film nem az a műfaj. És akkor még a drámáról nem beszélünk, ami néha szívet tépő, néha életigenlő, néha pedig csak tudjuk: megtörténik az ilyen. A ritmusa hibátlan, két órás mégsem unalmas. És amiért külön hálás vagyok: Nem akar semmit belénk szuszakolni. Ha értjük amit akar, már eljutott valameddig (talán Jordan Peele Get Out-ja óta senki nem jutott ennyire messze a fekete túlkompenzálással)

Összegzés: Végre egy olyan film a feketékről, amiben nem egy nyomorpornót kell nézni (khm 12 years a slave), nem kell feszengenem. Fekete és fehér egyenlő nála, és mégis elérte, hogy gondolkozzak a dolgokon. Egy ilyen műtől már ez is óriási eredmény önállóan, de van még nagyjából 120 percnyi erénye. Vétek kihagyni!