A régi város
Manchester by the Sea
2016
Ha van olyan film mostanában, ami nem csak feltörli veled a padlót, hanem még rendesen ki is csavar azután, akkor az A régi város. Nagyon nem könnyű írni egy ilyen borzasztóan lehúzó alkotás után. Talán túlzok egy hangyányit, de mostanában Hollywoodból nem került ki ilyen minőségi dráma. Egyben ott is pislákol a remény: Vannak még olyan alkotók, akik képesek erre. Kenneth Lonergan például biztosan.
Hogy előrebocsássam: Ez a film azoknak javasolt elsősorban, akik tudnak mit kezdeni a lassú folyású drámákkal. Pláne azoknak, akik szeretik a végletekig kimunkált, életszerű karaktereket és a letaglózó jeleneteket. Abban sincs semmi különös, ha a film végén sokan párás szemmel fognak kivándorolni a moziból. Akik nem képesek rákészülni egy ilyen mozira, inkább nem javasolt A régi város megtekintése.
Lee Chandler (Casey Affleck) nincs felkészülve arra, hogy nagybácsiként a gyámja legyen fivére fiának, aki egyáltalán nem váratlanul ugyan, de elhunyt. A férfi visszautazik egykori lakhelyére, hogy elrendezze a családi dolgokat és egyben szembenézzen a múlttal, ami számára egyáltalán nem kis feladat. Többek között azért, mert Lee egyáltalán nem könnyű eset. Megtört, önmarcangoló - talán kicsit destruktív - figura, aki egyébként sem a szavak embere. Patrick (Lucas Hedge) viszont pont egy szószátyár, dinamikus kamasz, aki semmilyen szinten nem könnyíti meg a gyászt és az azzal járó kellemetlen helyzeteket.
Lee és Patrick kapcsolata ugyan hordoz magában pár igazán humoros jelenetet, összességében nem ez a jellemző. Nem is igazán tudom, hogy mi lehet a legnagyobb érdeme a filmnek? A színjátszás magasiskoláját látjuk. Casey Affleck már nem először játssza a meggyötört, érzelemmentes, és üres figurát, aki a film egy pontján megtelik érzésekkel a szemünkben, mégis talán most alakítja a legjobbat. Én amondó vagyok, hogy nem neki adnám az idei mezőnyből az Oscart, de ha hozzákerül, azt sem fogom bánni. Lucas Hedges és Michelle Williams más más módon dobja fel a filmet. Mindkettő alakítása remek. Hedges inkább játékosságot, őszinteséget csempész a jelenetekben, Williams - aki Lee kedvesét alakítja - inkább döbbenetese fájdalmat és drámaiságot.
Azt gondolom, ennek a filmnek a legnagyobb aduja, az a Kenneth Lonergan, aki szerintem A szoba óta a legjobb drámai scriptet rakta össze (Ez csak nekünk tűnik nagy időtávnak, hiszen ez a film már több mint 1 éve debütált a Sundancen, így mi látjuk csak ilyen későn). Elképesztő gyomrosokkal soroz meg. Ráadásul ha nem is forradalmin, de igazán okosan használja a flashbackeket. Erre csak a pazar vágói munka ráerősít. Ehhez kapcsolódik a film egyik nagy tanulsága: A gyászt mindenki máshogy éli meg, így ezúttal - talán - egy új színt is megismerünk ebből a nem túl bájos palettából.
Lonergan ügyesen ráérzett arra, hogy a túltolt sötét hangulatnál, az erőszakosságnál, a direkt szentimentalizmusba hajló jeleneteknél sokkal fájdalmasabb és igazabb, az a naturalista ábrázolás és írás, amit választott. Nincsenek hamiskás pillanatok, papírízű dialógusok, pongyolán megírt karakterek. Életszerű minden. Írónk nagyon jól végzi a munkáját a színházban, és ugyan itt nem egy térben zajlanak a dolgok, mégis leginkább egy nagyon jó színdarabra emlékezet. A probléma talán a játékidő hosszával van. Én soknak érzek ebből majd 140 percet.
Összegzés: Tudom, hogy nem voltam túl konkrét a filmmel kapcsolatban, ennek pedig két oka van: Az egyik, hogy rengeteg az érzelem és drámaiság, amit hiba lenne leírni, hisz úgysem tudom átadni. A másik, hogy a film igen komoly fordulatokat tartalmaz, amiről megint nem akarok beszélni. Induljatok ki abból, amit a bevezetésben írtam: Remek, megindító, olykor lélegzetelállító dráma, szuperül megírva, megrendezve és előadva. Zsepiket elő!
A film adatlapját itt találjátok:
