Érdekvédelmi terület

Zone of Interest

2023

„Rudolf Höss, az auschwitzi láger parancsnoka és felesége, Hedwig egy, a tábor melletti házban és kertben igyekeznek áloméletet teremteni a családjuknak.”  - nos a cselekményből is kidívik, hogy miért is hagytam az Oscar jelöltek közül a végére Jonathan Glazer új rendezését.

Azt ugyan már legutóbbi 2013-as Under The Skin óta lehet gyanítani, hogy Glazer nem fog sokkal közérthetőbben fogalmazni. Ez már nem volt a sajátja a videóklippes múltjában sem (egy kis kitekintés: -bár ő nem így látja – de talán a világ egyik legjobb videóklippjét rendezte meg a Radiohead Karma Police című dalának). Én pedig ültem még a megnézés előtt, miközben röpködtek a 10/10-ek, 100%-os értékelések, és várt rám „megint” egy felkavaró holokauszt dráma. Gondoltam valamit tudhat, ha még a rendezéssel is kilökte Alexander Paynet a top 5-ből.

De mit tud? Mert az elmúlt 30 évben ezt a témát annyi formában, annyi fajta módon megközelítették és születtek igen erős alkotások a témában, elég például csak a Saul fiára vagy az Ida-ra gondolni. Van még új megközelítése a témának? Glazer szerint van. Az, hogy ehhez át kell rágnunk magunk némi művészieskedésen és modorosságon. Hát legyen.

Az első bekezdésben taglalt történet nagyjából betölti a film 100 percét. Van ugyan benne némi csavar, de kétségtelen, hogy önmagában, hogy kvázi a nézőt is behelyezi egy rabosított közegbe, amellyel (kissé ízléstelen módon, de tagadhatatlanul hatásosan) elzár minket a lágerből. Látjuk az őrtornyokat a medencében vidáman úszkáló gyerekek mögött, meg halljuk a sikolyokat, a fegyverropogást, koktélozás közben. Meg este, ahogy a szél fújta pernye miatt be kell hozni a ruhákat az erkélyből, de szigorúan véve egyszer sem kerülünk túl a „falon”. Elmondhatatlanul nehéz, bőr alá kúszó „élmény” nézni ezt a filmet. Hogy ez megviselte -e azokat akik még élvezték is az életüket ebben a helyzetben? Egyértelmű utalást ad rá a film végén. Az ő szempontjukból, hiába tiltakozik a test, hiába ellenkezik, megrázták magukat és csinálták tovább. Mi pedig süppedünk a borzalmakba. Glazer ráérősen fogalmaz. Nem kapkod. Nem keres nagyjelenetek, sem extra kameramozgást. Minden megy komótasan"németes precizitással" újra és újra. (akinek van jó fülese, érdemes abban hallgatni a filmet, egészen szörnyű réteget pakol még rá). Sandra Hüllerről pedig el lehet mondani, hogy már egy Oscaron két filmben is szuperszónikus alakítást nyújt.

Összegzés: Glazer nem készített egy habkönnyű néznivalót. Hogyan is lehetne? A film nagyon sokáig figyelmesen, feszesen megy előre az általa helyesnek és fontosnak tartott mondanivaló útján, és csak olyankor billen meg, mikor fontoskodni akar, nem csak fontosnak bemutatni egy témát. Hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy ez is egy olyan filmmé váljon, amire hivatkozni fogunk majd mint holokauszt dráma? Azt még korai megmondani, de mindenesetre egész erős darabról beszélünk.