Sóhajok

Suspiria
2018

Ha tavaly mindenki Trier balhés filmjéről beszélt és arról, hogy otthagyták a mozik, meg sokan nem értették meg a tartalmát, vagy nem hangolódtak rá a művész úr stílusára, akkor végképp nem értem, hogy nem robbant nagyobbat a Dario Argento gialloját feldolgozó (valójában nem) Sóhajokból nagyobb balhé? Ez a film is legalább annyira erős és brutális, mint a Jack. Csak épp máshogy.

Luca Guadagnino nagy talány. Az biztos, hogy nagyon ért a filmkészítéshez, a hangulat és atmoszféra megteremtéséhez. Azzal sem lehet vádolni, hogy a munkát a könnyebb oldaláról fogja meg, hiszen sem a The Bigger Splash, sem a Call Me By Your Name nem hétköznapi filmek. Mégis elmerülni, átérezni ezeket oly könnyű és annyira egyértelmű a Suspiria lázálmos mészárlása után. Luca. Lehet nem vagy tökéletes (mert eddig egyik filmje sem hibátlan, és előre lelövöm a poént, jelen kritika alanya sem az), de hogy egy rettentő izgalmas rendező vagy, az biztos (Villeneuve és Lanthimos mellett szerintem per pill a legizgibb).

Dario Argento 1977-es kult klasszikusát remakelni nem kis feladat. Egyrészt mert az olasz filmművészet egyik méltán emlegetett horror ékköve, másrészt, mert jelenleg, amikor mindenki biztonsági játékra ad pénzt, nem lehetett könnyű tető alá hozni egy ennyire erős szerzői jegyekkel átitatott, rég divatjamúlt stílusú horrort, ami ráadásul bőségesen 2,5 órás. Guadagnino viszont annyira megbízhatóan építette a karrierjét, hogy igaz 10 év alatt, de sikerült tető alá hoznia az év legdurvább és legszuggesztívabb élményét. Szerencsére rendezőnk nem elégedett meg azzal, hogy szolgaian lemásolja és újra adaptálja a filmet (a több szerepben is brillírozó Tilda Swintonnal és Dakota Johnsonnal), hanem inkább csak sorvezetőként használja azt, és bővíti, mélyíti, újraépíti a 77-es elődöt. Így kell kérem értelemmel hozzányúlni egy régi alkotáshoz és remakelni. Ha mindenképp kell, akkor csak így.

Persze a Sóhajok nagyon nem mindenki filmje. Ahogy hallottam, olvastam rettentően kevesen voltak kíváncsiak rá, ami tök érthető. 1977-ben járunk Susie (Dakota Johnson) Berlinbe utazik, hogy csatlakozhasson a méltán híres Markos Tanz csoporthoz. Ezzel párhuzamosan Patricia, egy ígéretes tehetség (Chloë Grace Moretz) titokzatos körülmények között eltűnik. Susie összeismerkedik Madame Blanc-kal (Tilda Swinton) és a már összeszokott táncosokkal. Aztán egyre inkább úgy tűnik (csoport hathatós közbenjárásával), hogy valami beteg, természetfeletti dolog is lakozik az épület falai között... Többet kár lenne a film történetével és annak mélységeivel foglalkozni. Egyrészt mert páratlanul jó (már a 77-es is az volt), másrészt mert úgy üt igazán, ha minél kevesebbet tudunk róla. Viszont megfigyelhető, hogy az elmúlt években reneszánszukat élik az efféle inkább nyomasztásra berendezkedett filmek.

Ez az egyik nagy erőssége Luca filmjének. Rendkívül nyomasztó, beteg és helyenként gyomorforgató. Ellenpontozza és még idegőrlőbbé teszi Thom Yorke (Radiohead) kellemes, lány billentyű orientált dallama, mely disztonáns élményt nyújt a képi világgal. Viszont Guadagnino hiába játszhat ráérőset a 146 percével és hiába áll rendelkezésére minden, bizony kicsúszik néha a film a kezei közül. Jumpscareket senki nem várt tőle, de a Suspiria nem félelmetes film. Nem is ijesztő. Egy vibrálóan gyomorforgató lázálom, olyan jelenetekkel, amiket nem felejt el ez ember, de egy kicsit sem horror. Látványában is ellentétes Argento verziójával. Itt semmi nem harsány, ellenben minden fakó, kopottas, matt és szürke. A tökéletesen adagolt feszültség (azok a vágások mik már te jóisten), pazar színészi játék és zene, valamint a "pokol" falai között uralkodó belső ellentétek, megtévesztések és viszonyrendszerek ellenére is,  - amiket amúgy szilárdan épít Guadagnino -  összeomlik a film. Túl sok mindent zsúfolt bele. A 70-es években pislogó, zaklatott Berlinben zajló események (palesztin gépeltérítések, a holokauszt utózöngéi, a Baader-Meinhoff csoport stb...) feleslegesnek érződnek, és nincsenek is szépen összedolgozva a filmmel. Leugranak a képernyőről, és miután megkaptuk az év legkeményebb, leg"mindenebb" nagyjelenetét (egyszerűen nincs szó arra ami azokban a percekben zajlik) még egyszer megpróbálja befejezni a filmjét  ráadásul bő negyed órán át.

Összegzés: Konkrét dolgokra nem merek és akarok kitérni, mert sokat ronthat az élményen, de aki fogékony a betegesen kemény, misztikus dolgokra, és nem ijed meg attól, ha a rendező péklapáttal veri bele az ember emlékezetébe a filmjének képeit, akkor ezt látnia kell. Egyébként szigorúan csak annak, aki bírja a nyomasztóan brutális dolgokat. Hidd el: Nem vagy felkészülve erre a filmre.