A ház, amit Jack épített
The House That Jack Built
2018
Csak azt lepte meg a Jack film körüli felhajtás, és a hányás-moziból vetítés közben/után döbbenten kitántorgó tömeg okozta hisztéria, aki soha életében egy percet sem látott a dán fenegyerek, Lars von Trier alkotásaiból. Az utolsó „igazi” nagy európai provokátornak megbélyegezett művészfilmes legenda mindig ebben a meglehetősen körülhatárolóan sokkoló közegben érezte igazán elemében magát. A rendszeres olvasóink tudják, hogy elítélem, sőt kifejezetten utálom azokat a filmeket, amiben az erőszak öncélú, céltalan. Trier mégis elérte azt a mocskos alapfelállást, hogy imádjam a filmjét.
Trier, miután lejárt a 2011-ben életbelépő kitiltása a cannesi filmfesztiválról (még a Melankólia idején éltette Hitlert), rögtön fogta és szép komótosan kinyújtotta a középső ujját a világnak és kicseszett kényelmetlen helyzetbe rakta a nézőjét. Főhősnek egy Jack nevű (Matt Dillon) sorozatgyilkost tett meg, akinek évtizedek alatt (70-es, 80-as évek eleje) elkövetett ipari mennyiségű áldozatából tetszőlegesen kiválaszt öt áldozatot és az alapján próbálja megmutatni nekünk Jack személyiségét, egy laza 2,5 órában. Már magával azzal is nehéz helyzetbe kever mindenkit, hogy egy teljesen vállalhatatlan és szadista embert rak főszerepbe, akit ráadásul folyamatosan a 152 percen át nézet velünk. Azonosulni, kedvelni nem lehet, sőt egyenesen felháborító Jack, amit csak tetőz Matt Dillon rémisztően pontos színészijátéka. Őszintén szólva elképzelni sem tudom, hogy valami utólagos terápiára nem kellett a forgatás után járnia, mert ha valami, akkor ez kegyetlenül megviselhette. A lényeg azonban így is az év legjobb férfi alakítása.
Provokál. Trier mindig és megint provokál. Fricskát mutat be a társadalomnak, a thriller műfajának, a trashereknek, a nézőinek, a nőknek, férfiaknak, a kritikusoknak, de még saját magának is. Rémisztően sötét humorú, morbid, groteszk film, ahol tényleg mindent és mindenkit megbolygat. Miközben egóból építi a saját katedrálisát, vagy Jack a házát? Vagy van különbség? Trier még a filmesztétikában jártasoknak is odaszúr, de ez legyen meglepetés. Érteni fogja, az aki megnézi. Nem elég, hogy a film elég brutális, de mindezt úgy teszi (rendezi), hogy ne lehessen kellően komolyan venni, csak éppen annyira, mint amikor az áldozat üvölt a panel harmadik emeletén, hogy meg fogják ölni, Jack pedig vele ordít. Csodálatos jelenet, ahogy reflektál arra, hogy a társadalom mennyire nem akar foglalkozni a nyilvánvaló problémákkal. Még akkor sem, amikor már ennél egyértelműbb nem lehet. Miközben valakit tényleg megfognak ölni. Ez a stílus kérem szépen. Ezt nem lehet tanulni, erre vagy születik valaki, hogy ezt megérezze, vagy lehet erőlködni, de sosem lesz hiteles.
Összegzés: Tökéletesen meg lehet érteni, hogy ez valakinek sok, brutális, undorító. Egy sorozatgyilkos tevékenységét nézni, úgy, hogy nagyon nincs egyszerűen megfogalmazva, nem egy könnyű délutáni mese. De aki vevő egy kis provokációra, annak mindenképp a 2018-as év egyik legparádésabb filmje lesz a jussa. Színészvezetés ötös, humor és súly, brutális naturalizmus és provokatív társadalomkritika kéz a kézben járnak. Annyit viszont azért jó lett volna látni így a karrierje vége felé haladva, hogy Trier végre megbékél a belső démonaival, mert az Antikrisztus, Melankólia, Nimfomániás mellett, még mindig ugyanazokat a köröket futja. A felszín alatt persze. Emiatt lemarad a korszakos mestermű titulusról.
