Whiplash

2014

Egy évnyi várakozás, és megannyi elismerő, egekig magasztaló kritika, plusz legjobb film Oscar jelölés után nem gyengén felfokozott várakozásomnak kellett megfelelnie a Whiplashnek. És Úristen, de meg is felelt neki.

Ütőre fel

A Whiplash nem igazán szolgál nagy újdonsággal. A sportfilmek kötelező dramaturgiáján megyünk végig. Adott egy 19 éves csiszolatlan gyémánt, Andrew (Miles Teller), aki a város legmenőbb zene sulijában tanul dobolni. Egyik gyakorláson meglátja, meghallja benne a tehetséget a suli keménykezű, zseni tanára Terence Fletcher (J.K.Simmons). Hamar a szárnyai alá veszi a fiatal srácot, és a lehető legkeményebb módszerekkel csiszol belőle ékkövet. Azért írtam a sportfilmes történetvezetést, mert pont ugyanaz jellemző a Whiplashre is. Tehetség, egy erős akaratú mentor, kötelező elbukások, talpra állások sorozata, majd a grande finale. Itt azonban mindez másodlagos.

A filmben a célok elérése, a hőn áhított jutalom nem számít. A még mindig nem 30 éves Damien Chazzelle-t az érdekelte, hogy mi az, amit fel kell és fel lehet áldozni a sikeresség oltárán. Mi az, amit egy mentor/edző megengedhet magának, hogy valakit elindítson a legendává válás útján. Fletcher tudja, hogy Andrew nagyon jó zenész. Azonban ő egész életében azt kereste, hogy meglegyen neki "A" tehetség. Aki hivatkozási alap lesz a zenészek között. A filmben végig megpróbálja megmutatni nekünk, hogy mi a különbség a jó zenész és a zseniális zenész között. De, milyen eszközökkel jó ég. Az a kegyetlen lelki terror, amit a film 100 percében elénk vezet, azt nem igen lehet szavakkal leírni. A legjobb pillanatai minimum megidézik Hartman ezredes bemutatkozását az Acéllövedékből.

Annyi energia, feszültség szorult ebbe a filmbe, hogy azt hittem a végén szétszállok tőle. Fletcher nélkül is baromi erős hangulatú mozi, de amikor az egók egymásnak feszülnek, és Fletcher magának, Andrew Fletchernek akar bizonyítani, azok csont nélkül a legszórakoztatóbb jelenetek, amiket láttam az elmúlt időben. Ritmikailag hibátlanul rendezett film. Végre a gyors, ugráló, videóklippes vágásoknak is van értelme. A zene hibátlan, persze mit várnánk egy ilyen filmtől. Chazzelle új szín a palettán, szemtelenül fiatal mivolta ellenére, úgyhogy a Whiplash sikeressége után nem hiszem, hogy ezúttal gondot okozna neki új filmjét megvalósítani.

Most már nem kerülgetem tovább a kását. Jöjjenek az alakítások. Miles Teller fantasztikus. Egy ideje tudom, hogy zseni a srác. Imádtam a tavaly előtti The Spectacular Now c. film italos kamaszaként is, de itt teljesen kifordult önmagából. Fantasztikus, ahogy fortyog az indulattól, elnyomja magában és amikor kiengedi, akkor bizony mindenki fusson, amerre lát. A film legnagyobb fegyverténye azonban J.K.Simmons. A vér megfagy az ember ereiben, amikor elkezd ordítani és sértegetni (amik olykor egészen humorosak). Már a kiállása is tekintélyt parancsoló, emellett pedig baromi intelligens is, és ez a kombináció bizony halálos, akárki kerüljön szembe vele. Noha egy percig nem kérdéses, hogy a mellékszereplői Oscar-t meg fogja nyerni, el kell mondanom, (ha már Benedictnél is megtettem) hogy ez a szerep tökéletesen Simmonsos. Neki ezek a "köcsög" karakterek mennek igazán jól, úgyhogy, mondhatni jutalomjáték volt számára.

Összegzés: Nagyon magára a filmre nem akarok kitérni, mert a spoilert kerülném, de nincs értelme mellébeszélnem: A Whiplash magasan kiemelkedő film a tavalyi felhozatalból. Egy vérprofi, ritmusos, hangulatos, összetett, intelligens és nagyon nagyon élvezetes mestermunka. Senki ne hagyja ki.

Értékelés: 9,5/10