The Babadook

2014

Fura, mégis örömteli jelenség az, hogy egy filmet a megjelenése után 4 évvel mutatnak be. Márpedig a Babadookkal ez a helyzet. Film és horrortörténeti jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy a forgalmazó érzi: 2018-ban a horror már nem az a műfaj, ami volt 10 éve. Méltóságteljes, sokszor előremutató és megint régi fényében tündököl köszönhetően az olyan filmeknek, mint az It Follow, Get Out, The VVitch vagy jelen filmünk a Babadook.

Pedig könnyen mehetett volna a levesbe a film. A név kissé talán röhejes mivolta, a minden elemében elbaltázott marketing (teljesen pocsék trailer, semmitmondó plakát) elsodorta az emberektől a Babadook-ot. Előre javaslom, aki egy ízig vérig régi vágású horrort szeretne látni, valahogy szerezze be a filmet, mert végre van valami, ami hivatkozási alap lesz a jövőben.

Amelie (Essie Davis) éppen akkor vesztette el a férjét, amikor az vitte szülni. Bár, az eset óta már eltelt 7 év, a nő nem tudja feldolgozni továbbra sem a tragédiát. Egyedül neveli a hiperaktív és szemtelenül őszinte fiát, Sam-et (Noah Wiseman). Egyik esti mesénél a választás egy Mr. Babadook című illusztrációs könyvre esik, aminek átlapozása után mindkettejük mentális állapota elkezd romlani.

Minden elismerésem az első filmes Jennifer Kent-é, aki olyan precízen, intelligensen vezeti végig ezt az igen összetett családi tragédiát, amire nagyon kevesen képesek. Továbbá emelem kalapom, mert az író-rendező asszonynak gyakorlatilag az összes csapdát sikerült elkerülnie, ami a zsánerre jellemző. Sem ócska megoldások, jump scare-k nincsenek, sem csutkára tekert hangerő. Sikerült neki az, ami kevés rendezőnek: Atmoszférával és sound design-nal, na, meg hihetetlen színészi játékkal libabőrt a hátamra varázsolni. A hangulata egyszerűen félelmetesen jó. Kicsit emlékeztet Kubrick Ragyogására (a kisfiú kinézete is tiszta Danny) és Friedkin Ördögűzőjére.

A hangok iszonyat jól vannak használva. Sikerült olyan zajokat, zörejeket választani, amik már önmagukban is félelmetesek, nem pláne, ha feszültséggel teli helyzetben használják őket. A színészi játék meg...én nem tudom Noah Wiseman-t honnan kukázták elő, de ez a gyerek az elmúlt évek legnagyobb ígérete. Olyan pimaszul egyensúlyoz megölelni való, szeretetéhes gyermek és az igazi égetnivaló csibész személyisége között, hogy ilyenre nagyon ritkán látok példát. Az anya, Essie Davis pedig méltó örököse Shelley Duvallnak.

Nehéz egyébként a filmre csak úgy rányomni a horror jelzőt, mert sokáig, és végül is mondhatni, átível egy nagyon erős drámai szál. Az egyedülálló nő gyermeknevelési problémája, a múlt lezárása, a bennünk rejtőző gonosz elnyomása, a depresszió leküzdése, a tragédiák feldolgozása. Ezek miatt talán sokszor érezhetjük úgy, - joggal - , hogy leült a film. Én mondjuk élveztem így is, de megértem, akinek nem tetszik az arányok eltolódása. Mégis fantasztikusan mesél metaforákkal és szimbólumokkal a gyászról és annak feldolgozásáról. Igazi elemi erejű félelem és rémisztés van a Babadookban, amit sokkal nehezebb elérni, mint elriasztani vagy elundorítani az embert. Amit még hibának lehet felróni a filmnek, hogy néhány szál szembetűnően elhal a filmben, és a zárásnak sincs rendesen megágyazva.

Összegzés: Barátaim, aki hasonlóan elvesztette mára a hitét a műfajban, az nézze meg a The Babadook-ot, mert rettentően szuggesztív alkotás. Végre kaptunk 2014-ben egy olyan ízig-vérig klasszikus horror elemekkel operáló filmet, ami jó eséllyel pályázik a hivatkozási alap jelzőre.