A világ legrosszabb embere

Verdens verste menneske

2021

Nagy mákja a best of 2021 listám jelöltjeinek, hogy csak idén jutott el hozzánk Joachim Trier filmje, mert nagyon komoly átrendezést végzett volna az élmezőnyben. De legalább eljutott (nem úgy mint egy másik nagyon komoly jelentkező, de erről máskor). A világ legrosszabb embere lehet a 2020-as évek Annie Hallja. Nagyon régen láttam ennyire friss, vicces, szomorú, üde, üdén okos, de legfőképp hitelesen hétköznapi filmet.

Julie (aki Júlie és nem Dzsuli) életét 12 fejezeten és négy éven át követjük nyomon. A harmincas éveibe átkanyarodó norvég lány semmivel nem több, jobb vagy másabb, mint az átlag húszas-harmincas lányok zömbe. Próbál lavírozni a szerelemben, a családi életében, a munkájában, karrierjében, még a tanulmányaiban is. Néha hebrencs módon éget fel dolgokat, máskor megdöbbentően okos és megfontolt döntéseket hoz. Néha megbánt másokat, olykor magát marcangolja. De leginkább élni próbál, gondokkal és annak megoldásaival.

Tudom, önmagában ez nem egy high concept, mert hát mivel több, másabb Julie, mint bármelyik lány az ismeretségi körünkben? A válasz nagyon egyszerű: semmivel. Így kimondva most lehet sokan már itt is hagyták, a cikket, hogy „de akkor mi értelme van ebből 130 percet filmezni”? A válasz pedig: 1.) Pont azért, mert ennyire fájdalmasan szép és életszerű film nagyon ritkán készül. Mindenki átélt már hasonló helyzetet. 2.) Renate Reinsve, aki nem csak, hogy könnyen lehet az év legjobb női alakítását mutatja be a tovatűnő, kicsit elveszett modern, jóléti világba belecsavarodott lány szerepében, hanem konkrétan szerintem neki lett írva ez a szerep. Nem könnyű rátalálni a lehetőségre és megtalálni valójában mit szeretnénk és kik is vagyunk mi. Renate pedig dokumentumfilmbe illő hitelességgel alakít egy nagyon komplex karaktert, aki helyett maga a film mondja ki, hogy a felmenői már hol tartottak a húszas, harmincas éveikben. Elég ránézni, és minden a karakterére van írva. Egy ilyen szerepet pedig nem lehet könnyű eljátszani (nem véletlen az a Cannes-i legjobb női főszerep díj).

3.) Joachim Trier. Aki nem csak zseniálisan írta meg és dolgozta össze a 12 fejezet legtöbbjét (mert van azért 1-2 billegő, uncsi is), de az utóbbi évek legjobb dráma-vígjáték turmixolását alkotta meg. A világ legrosszabb embere nem nevetséges, mégis vicces, nem igazán drámai, mégis többször képes érzékeny pontokra odabokszolni. Romantikus, de nem szerelmesfilm. Trier férfiként írt egy olyan feminin filmet, amiben egy ízig-vérig 21. századi nő a szereplője. Általában leginkább a férfiakról szoktak ilyen álmodozó, nehezen elköteleződő pasis filmeket csinálni. Ennek ellenére nem egy agresszív feminista propaganda. Sőt még néhol így is úgy voltam vele, hogy lehet egy hasonló nő kezében ez nem csak egy kurva jó film lenne, hanem egy igazi klasszikus. Mert azért érződik, hogy Julie életének minden nehezen megszülő döntése férfiakhoz kapcsolódik.

Már már haragszok Trierre, hogy ennyi rohadt jó és emlékezetes jelenetet képes volt megírni. Tényleg túlzás nélkül a fele instant klasszikus. Be sem akarok idézni. belőle. Az ember fogja tudni a libabőrből. Ez viszont hátrány is, mert nagyon kilógnak azok a chapterek, amit muszájból kellett odatenni. Nagy baj ezekkel sincs, de érződik, hogy csak azért vannak, hogy megágyazzanak egy nagyobb durranásnak. Nem egy drága film, mégis csodálatosan néz ki. Vannak olyan fantasztikusan fényképezett részei, mint az esküvő jelenet, de olyan nem túl olcsók is, mikor Julie szalad egyet Osloban. És a soundtrack. Gyerekek….Tarantino és Wright után ismét fel kellett túrnom a youtubeot a zenékért, ami nem gyakori nálam.

Összegzés: Egy tényleg hajszálon múlt, hogy klasszikus legyen, de szerintem így sem fogja elfelejteni az, aki látta. Renate Reinsvenek meg innentől remélem rohadt sokat csöng a telefonja filmszerepekkel.