Joker

2019

Todd Phillips érdekes pályát fut be rendezőként. Úgy nagyjából 10 évente kijön belőle egy akkora film, ami megrengeti a világot, de minimum maradandó lesz. Rögtön 2000-ben a Cool túrával nyitotta a sort, ami mai napig az egyik legfaszább Road Trip (egyébként ezzel a címmel jelent meg "odakint"), majd bő 9 évre rá a Másnaposok, ami annyira újszerű és vicces volt, hogy stílusát azóta is másolják, sikertelenül. Majd újabb 10 év és itt a Joker.

A Joker nem lesz egy instant kedvenc mainstream film. Legalább is engem meglepne. Hogy miért? Mert pont azt a fajta szociális érzékenységet, társadalmi együttérzést és érzelmi intelligencia hiányát mutatja be, ami valóban hiányzik manapság az emberiségből, ily formán nehezen gondolom, hogy könnyen utat is talál, legyen akármennyire is meta. Már csak azért is, mert a cím - bár a DC karakterére érti - félrevezető. A legkevésbé sem érdekes - Phillips szerint is - hogy ki van a maszk mögött. Hogy ez egy képregény karakter-e. Kis túlzással semmi köze a képregényes vonalhoz. Itt érkezünk el megint egy váltóponthoz. Ahogy tegnap megfigyeltem, az emberek unták a filmet, nem értették, esetekben feladták és ott hagyták a vetítést. EZ nem egy tipikus Marvel film. Ez nem egy átlagos képregényfilm. Felejtsük el, hogy Halloweenkor Jokernek fognak öltözni az emberek. Erre a Jokerre senki nem szeretne hasonlítani.

Ha lehet, még inkább elhúzott a realitás talaján Phillips, mint Nolan, rokonítani még is inkább ehhez lehet a filmjét hasonlítani, semmint máshoz az elmúlt évekből. A Joker ugyanis kizárólag felnőtteknek készült borzalmasan megterhelő és sötét pszichológiai thriller-dráma. Felejtsük el a vicces egysorosokat, a CGI enemyt, de tudjátok mit? Felejtsétek el, hogy bármi akcióval dúsított jelenet lesz a vásznon. Nem barátaim. Itt amit végignézünk egy csodálatosan, ragyogóan tehetséges színész alámerülése a pokol mélyére. Joaquin Phoenix alakítja Arthur Flecket, az önjelölt komikust, aki gyógyszerkezelés alatt áll. Ápolja az anyját, kényszeres nevetés rohama van, és szemre sincs ki mind a négy kereke. 81-ben járunk, amikor is már fellélegzett a társadalom a háborúk után, de még el van altatva a figyelme. Ott ketyeg köztünk az időzített bomba, a társadalmi elnyomás és feszültség, aminek csak egy szikra kell és robban. Fleck ebben a nehéz helyzetben találja magát, amikor is próbál beilleszkedni, de megalázzák, megverik és ellehetetlenítik. Nem revansot akar venni, pusztán hogy szeressék, elfogadják és esetlegesen olyan normális emberek számára alap dolgokat megélni, mint a siker, szerelem, megbecsülés. Arthurban azonban túl sok már a felgyülemlett fájdalom, ahonnan nem érzi a visszautat. Gotham egy pillanat alatt újra veszélyes hellyé változik, és az egyre jobban széteső bohócunk most érzi igazán otthon magát.

Nem véletlen mondták Phillipsék, hogy Scorsese korai filmjei, a Taxisofőr és a Komédia királya hatott rá. Konkrét jelenetekben megidézi, és stílusban sincsenek nagy különbségek. Nem véletlen a jó Martin volt ennek a filmnek is a producere.

Ahogy pl. a Taxisofőrben is megcsodálhatjuk, úgy itt is látni fogjuk, társadalmunk miként termel ki szörnyetegeket. Tökéletes kórkép, hogy milyen módon söprünk mi problémákat a szőnyeg alá.

Mert, ha nem velünk történik, akkor nincs is gond. Remélhetőleg párbeszédet elindít a film, és nem azt amit a napokban lehet olvasni, hogy a középkorú frusztrált, anyátlanodott férfiak az erőszakban találnak megváltást, mert ez bizonyosan rossz olvasata a filmnek. Inkább abban bíznék, hogy meglátjuk a mellettünk ülő kollégába, a velünk edző sporttársban vagy a bolti eladóban az "Arthur Flecket". Esetleg, ha tükörbe nézünk. 

Végére hagytam a főbb dolgokat. A látvány: Mint említettem nincs egy darab akció jelenet sem, vagyis van, de nem olyan, amit megszoktunk. Inkább csak mutatóban. A fényképezés egyszerűen csodálatos. Nem tudom mikor láttam ennyire kifejező, szépen megkomponált képeket. Minden elismerésem Lawrance Sher operatőrnek, és minden elismerésem Hildur Guðnadóttir zeneszerzőnek, aki mintha egy az egyben Johnny Greenwood nyomdokain haladna valami PTA filmből. Nyugtalanító, egyre erőteljesebben és szétesettebben húzza a nótát, igazodva Arthur egyre inkább széteső lelki világához. És akkor Arthur. Felejtsünk el mindent, amit eddig láttunk Jokertől. Összehasonlíthatatlan. Nincs jó válasz hogy Nicholson vs. Ledger vs. Phoenix. Nincs kérdés. Azért sem, mert Phoenix mind a 120 perc alatt a vásznon van. Itt ő főszereplő, más, több a kiteljesedése mint a mellékszerepre száműzött sorstársainak. Phoenix meg meghálálja. Nem az a fő, hogy csont soványra fogyott, hogy kényszeres nevető kórban szenvedők közé költözött be, hogy tökéletes legyen a nevetése és a rohama. Hogy annyira átadta magát a method actingnak, hogy alig bírták ki vele a forgatást. A lényeg az, hogy ez a pali egy Isten. A szakmája csúcsára került szerintem. Egyszerűen döbbenetes. Már azt merem mondani, hogy kellemetlen nézni, mert az ember aggódik. Ha egy dokumentumfilm lenne, kikapcsolnám, mert nem jó nézni ennyi ideig egy ilyen beteg embert. És ami jó Phoenixnek az rossz Robert De Nironak és pl Zazie Beetznek, mert gyakorlatilag amatőrnek tűnnek mellette. Amibe bele lehet kötni, az a film ritmusa. Az utolsó harmada maga az esszenciális moziélmény, de előtte sokszor leül a film, és az alapozás is meglehetősen hosszúra nyúlt.

Összegzés: Nagyon komolyan megosztó mű lesz. Aki klasszikus szerű képregényfilmre vágyik óriásit fog csalódni és az is, aki az újabb Ledger kaliberű karaktert vágyta. Phillips mozija egy kórkép az emberi lélek atomjaira pusztulásáról, kórkép a társadalmunkról. Az évtized egyik legkülönlegesebb, legfontosabb mozis élménye. Készült képregényfilmekből már a 2010-es években elég erős, felnőtteknek készült darab, pl. a Deadpool vagy akár a Logan (maradva a mainstream vonalon), de a Joker más. Semennyire sem igazodtak a képregényekhez. Ha ez a film simán Arthur néven jött volna ki is ennyire jó lett volna és ennyire nem hiányzott volna, hogy félóránként azért elhangozzék a Gotham és az Arkham szavak.