Megfojtott virágok

Killers of the Flowermoon

2023

Az szerintem a 80-as évek közepére, de legkésőbb a 90-es évek első fele óta nem kérdés senkinek, hogy Martin Scorsese az egész filmvilág egyik megkerülhetetlen alakja (mára már lassan monolitja a 80 éves rendező). Olyan korszakos alapművek „elkövetője”, mint a Taxisofőr, Dühöngő bika, Nagymenők, Casino, Aviátor, Wall Street farkasa meg tényleg szinte bármit lehet írni tőle, mert kifejezetten gyenge filmjei sosem voltak. Az elmúlt 10 évben viszont sem a Némaság, sem Az Ír nem állt annyira közel hozzám, így mikor első hírek repkedtek róla, hogy ő adaptálja David Grann körülugrált könyvét az azonos című doksi regényt, nagyon megörültem. Majd mikor Robert De Niro és Di Caprio a rendező gyakorlatilag egész életművét végigkísérő két alapember is szerepel a rajongásom gyakorlatilag csúcsra ért.

A film nagyon röviden arról szól, hogy az első világháború után az oszázs indiátörzs több milliónyi értékű olajon „ültek”, majd mikor a fehér ember elkezdett megjelenni és beszivárogni az életükbe szép „csendben” elkezdtek egyesével elhullani a törzs tagjai. Ők ugyan eleinte nem tudták, hogy a földjük micsoda a kincs, de mikor kiderült a fehér ember kisemmizte, gyámság alá vetette őket, s mikor már hasznot nem remélhetett/kizsigerelte őket, eltette láb alól vagy beházasodott az örökség reményében. Három főszereplőt követünk a mintegy három és fél órán át (!). Ott van a kissé együgyü, de azért ravasz Ernest (Di Caprio), aki a frontról hazaérve próbálja megtalálni a helyét a társadalomban. Hamar segítségére siet nagybátyja William (De Niro), aki bemutatja a vagyonos, népes családdal bíró indián Mollienak (Lily Gladstone). A család tagjai pedig elkezdenek hullani. A kérdés mikor lesz feltűnő és mikor áll meg. A könyvvel ellentétben csak a film vége felé jelenik meg és jóval kisebb hangsúlyt kap a Tom White néven (Jesse Plemons) megérkező és szárnyait bontogató FBI ügynök, aki a formáló szervezet megbízásából ment kivizsgálni az eseteket.

Szerintem a Megfojtott virágok egy végtelenül ambiciózus film. Az pedig külön kalapemelésre ad okot, hogy egy 80 éves elmúlt rendező, aki tényleg pártatlanul is a világ egyik legnagyobb élő rendezője, már ennyi idősen bármit csinálhatna. Akár nem is kellene rendeznie. Maradhatna bérmunkáknál, ismételgethetné magát, százmilliókat és a szakmából bárkit kaphatna, ő mégis egy az átlagember számára alig ismert népet és témát vesz elő és próbál edukálni. Példamutató. Hálásak lehetünk az Apple-nek, hogy belement a mozis forgalmazásba, mert ilyen történetek és ilyen filmek kellenek a mozikba.

Az ambícióra visszatérve nem csak hosszában, elbeszélésében nagy vállalás, hanem abban is, hogy ilyen kényelmetlenül filmet nézni elég ritkán van lehetőségünk. Az emberi gonoszság, a gusztustalan hiúság és hatalmi becsvágy tényleg felmérhetetlen. A vadkapitalizmus civilizációkat pusztító álcája mögé bújva képesek vagyunk a legocsmányabb bűnöket megcsinálni, a legordenárébb gondolatokat tettekre váltani. Martin Scorsese nem szépít, nem kertel, és külön beteges, hogy száz éves történetről beszélünk. Tekintve, hogy az olvasóim java már 30-40 éves is, azért gondolkozzunk el, hogy ez születésünk előtt néhány évtizeddel megtörtént.

Technikailag kár volna bármibe belekötni vagy kiemelni. Az, hogy hosszú mára már senki nem lep meg. A mester nem szokott röviden fogalmazni. De Niro és Gladstone nagyon jók, az Oscar jelölés nem kérdés. Di Caprio viszont szerintem nem tudott mit kezdeni ezzel a szereppel. Persze, lehozza rutinból, amit le kell, de ennél volt már sokkal jobb. Kicsit riasztó, hogy ezt nála már zsinórban másodszor kell leírnom, mert a Ne nézz fel! esetében sem éreztem őt a film erejének. Lehet hozzátesz, hogy eredetileg nem is erre a szerepre akart jönni, hanem Plemonséra, de ugye az kicsit soványka játékidővel bír. A fényképezés csodás, a zene nem különben. Az elefántot meg ne kerülgessük tovább: Nem unalmas, de hosszú ez a film. Nem azért,mert ne lehetne végig ülni, a Babylon pl ugyanilyen idővel ment, de alá volt húzva a 190 perce. Itt pedig néhány jelente eléggé kontextus idegen volt és  - bár direkt nem rág minden a szánkba – érezni fogjuk, hol és mit lehetett volna kihagyni, hogy beférjünk három óra alá.

Összegzés: Az elmúlt 10 év legjobban sikerült Scorsese munkája, ez nem is kérdés. Megvan az esélye, hogy klasszikussá váljon. Igaz egy sokkal intimebb, nehezebb film, mint a bűnügyi filmjei, emiatt és a kényelmetlenségei miatt, lehet inkább csak egy kisebb közösségnek lesz kedvence, de ettől még egy bitang jó mozi és nagyon fontos!