A nimfomániás 1-2.

Nymphomaniac vol 1-2

2013

A provokátor

Lars von Trierről sok mindent el lehet mondani, de, hogy a provokáció kívül esik a látókörén, azt biztosan nem. Dán direktorunk akkor érzi kényelmesnek magát, ha éppen böködheti a kultúrsznob, művészlelkű nézőközönségét. Három éve, mikor Hitlert éltette Cannes-ban a Melankólia c. filmje idején, kitiltották a városból. Azóta némasági fogadalmat tett, meg felvonult a Berlinale-n egy "Persona non grata" (Nem kívánatos személy) pólóban, ami alatt a Cannes-i fesztivál logója volt. FUCK tetoválással ellátott öklét rázta az emberek irányában, miközben azon puffogott, hogy a marketingesek megvágták a filmjét (ami bizonyára nem így történt). Trier tudja, hogy, hogyan kell feltüzelni az indulatokat a filmjeivel, és azt is, hogyan ne csendesítse azokat, annak bemutatója után sem. A nimfomániás pedig ugyan erős anyag, közel sem annyira kemény, mint vártuk.

A szexmániás

A nimfomániás egy kitűnő film, de még inkább egy kitűnő értekezlet, az emberi lélekről. Egy idős ember a sikátorban talál egy félholtra vert nőt. Hazaviszi, ápolja, a nő pedig elmeséli több, apró fejezeten keresztül, a hétköznapinak nem mondható életét. Joe (Charlotte Gainsbourg) gyerekkorával és a szexualitás megismerésével kezdünk és egy testileg-lelkileg széthullott nőig (a jelenig) jutunk el. Az ezt felölelő életszakaszok teszik ki a film 4 óráját (vágott változat esetében). Az első rész, vagyis az első két óra engem is meglepett, hogy mennyire nem lett durva. Na, persze erőszakos ez is, de von Trier mércével mérve, szinte vígjátéknak beillő. A humor az első részben egyébként majdnem végig jelen van. Kezdve onnan, hogy az aszexuális Seligman (Skarsgard, az öreg, aki hallgatja Joe-t) minden szexuális kalandra ki tud találni valami magyarázatot, kezdve a kukac csalitól, a hogyan vadássza le a leopárd az áldozatát, Bach szimfóniáján át, mindenre. Kifejezetten mulatságos, hogy sokszor animációkkal, feliratokkal (pl, hányszor lökte be a péniszét a férfi a nőbe) támogat, magyaráz meg képsorokat. Ez eddig eléggé távol eső filmnyelvi elem volt Triertől, de valószínűleg ez is a tudatos provokációjához szükségeltetik.

Ezekben az időkben relatíve még a tini, fiatalos kurvulgatások nem tartoznak az áll leejtő kategóriába ("hála" Istennek, társadalmunkban sajnos találkozunk ezzel eleget), de az azutáni történésekkel már igencsak elindulunk egy sokkal súlyosabb film irányába. Az Uma Thurmannel kiegészített házasságtörős epizód egyértelműen a film legjobbja. Thurman elképesztően groteszk, visszataszító és mégis sebezhető, átélhető alakítást nyújt a felszarvazott feleség szerepében. Innen indul el a film az egzisztenciális romlás, a feslettség és a betegség legmélyebb bugyraiba. Ekkor a húszas éveiben járó Joe már dobókockával számolja ki kivel akar dugni, időnapolót vezet stb. A film második fele pedig javarészt már tényleg az erőszakos cselekedetekről szól, mivel ekkor már a normális szexuális élet nem elégíti ki Joe-t. Miközben a nő a szexuális aberrációiról beszél, kezd megnyugodni a lelke, vele ellentétes irányban Seligman-é kezd felzaklatódni. Majd felvesszük a történet szálát a jelenben, hogy aztán egy súlyos zárást kapjunk (erről a spoiler miatt majd lent beszélünk).

A film egyébként lehetne egy von Trier életmű összegzés is. Egyrészt rengeteg ismerős elem van a korábbi filmjeiből (Dogville, Hullámtörés), igazi all star színész válogatott: Stellan Skarsgard, Uma Thurman, Shia Labeuf, Mia Goth, Udo Kier, Christian Slater, Gainsbourgh, Willem Defoe stb.., emellett rengeteg önreflexiv kinyilatkozás a nácizós poénjaira is. Lehet vádolni, hogy durván provokál Trier, hogy röhög a markába, mikor a filmértő sznobok elborzadnak, hogy Joe kanalakat dugdos a vaginájába, de ezek ellenére is, A nimfomániás egy jól összerakott alkotás a női lélekről. Nincsen többé olyan pátosz, hogy a férfi ne készítsen a nőkről filmet. Von Trier azon ritka faszt a lába közt lóbáló emberek közé tartozik (hogy a film stílusához mérten kezdjem zárni a mondandómat), akik intelligensen, képesek a nőt láttatni, minden összetettsége, behatárolhatatlansága és logikátlansága ellenére is.

A történetek közti "valós időben" zajló Seligman kotra Joe eszmefuttatások, fontos dolgokról szólnak. Segítenek a nőt megérteni, egyfajta terápia zajlik előttünk, és ebből tuti azok is tanulnak (ha figyelnek), akiknek van hasonló problémája az életben és itt nem pusztán a szex addiktívságra kell gondolni. Persze ebben a műben is, csak úgy, mint a többi filmjében is van önreflexív utalása a filmnek von Trier életére: A női szexbe bújtatott önkutatás, a nimfománia, mint maszk. A legendásan depresszív rendező ezzel a történettel vált kerekké előttünk. Egy beteg ember látványos kálváriája. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy ez a férfi, őszinte és igazi. A filmjei pedig pontosan ugyanilyenek. Von Trier beszél azokról a dolgokról, amikről az emberek 90%-a nem mer. A szentség álcáját lerántja, és megmutatja, hogy az ember nem az a jólfésült lény, aminek szeretné hinni magát.

Összegzés: Tabudöntögetőnek tabudöntögető a film, sokszor durva is, de közel nem az a pornó, amit mindenki képzelt a A nimfomániásról. A felszín alatt szépen elemzi a női lelket a dán rendező, emellett egy elég jó, egyenletes, néhol humoros, máskor súlyos dráma lett a film. Sokkal könnyebben érthető, mint az eddigi alkotásai, de ez nem von le abból a tényből, hogy Trier zseniális alkotó, minden hülyesége, elborzasztása, polgárpukkasztása ellenére is.

Értékelés: Kevésbé tértem ki a negatív dolgokra, ezért most itt térnék ki rá nagyon röviden: Sajnos nem minden fejezete érdekes és nem is egyenletes. Az apa szál például teljesen felesleges időhúzás. néhol túl didaktikus és a befejezésnek sem lett megágyazva. Az első rész egyébként hajszálnyival ugyan, de jobban sikerült, mint a második.
Vol 1.: 8,5/10
Vol 2.: 7,5/10

Összpontszám: 8/10

A film végéről SPOILER-esen!

A fentiekben írtam, hogy Joe lelke kezd megnyugodni, míg Seligmané felzaklatódni. Ennek az útja szépen nyomon követhető. Joe elhatározza, hogy megpróbál egy lenni a millió nőből, akinek sikerül leküzdeni a függőségét, míg az eddigi szent életű férfi, szemét módon kihasználja ezt a végén. Nem (csak) azért szemét, mert megerőszakolná, hanem, mert egy őszintének tűnő, nehéz döntést hoz Joe, eddigi életet tönkre tevő életvitel levetkőzésére irányultan, ezt pedig kihasználni pont olyan, mint egy leszokófélben lévő drogost egy utca kokainnal megkínálni. A férfi azt érezte, hogy a nő egy darab hús, akit amúgy is mindenki megcsócsált már, ő miért ne tehetné? "Annyian megbaszták már, én miért ne?" - tipikus hímsovinizmusba hajló gondolat. Seligman ott hibázott, hogy ledobta a szentség álcáját, a kíváncsiság érdekében feláldozta intellektualitását. Elmondta, hogy aszexuális, tehát nem izgatta fel a nő, pusztán a "egy nőt meg kell dugni életedben" elv vezérelte. Ez bizonyítja, hogy a társadalmi nyomás, mennyire veszélyes az egyénnel szemben. Viszont Joe pont ellentétesen kezdett érezni a terápia után: A nő nem szexuális tárgy, és lázad a soviniszta, patriarchális konvenciók ellen.

()