Everybody Wants Some

2016

Richard Linklater mindig is azok közé a rendezők közé tartozott, akinek a filmjét már tuti láttad, mégsem ugrik be, a neve hallatán, hogy ki Ő. Pedig a neve mindig is a garancia volt a minőségre. Az 56 éves kult rendező mára már odáig jutott, hogy nem képes hibázni. Az elmúlt 10 évben próbálkozott ő Philip K. Dick regény adaptációval (Kamera által homályosan), fekete komédiákkal, mint pl. a Börni, az eszelős temetős. A számára viszont igazán otthonos terep, a hétköznapi emberek drámája és romantikája, vagy a kallódó fiatalság ekézése.

A Mielőtt.. trilógiája minden idők legszebb, legkerekebb szerelmes trilógiája. A Sráckor című filmmel pedig nagyon nagyon közel került az Oscarhoz és csak a hajrában kapott ki a Birdmantől. A Boyhood az egyik legnagyobb vállalása volt, hiszen 12 éven át minden évben forgatta a filmet, ugyanazokkal a színészekkel, ami kísérleti filmes jellegének ellenére is tökéletes volt. Innen hova tovább? Nagyon okosan nem akarta megugrani a Boyhood elképesztő sikerét, hanem megint egy régen dédelgetett filmtervét valósította meg: A Tökéletlen időknek (ami nálunk is volt a hónap filmje), a szellemi folytatását.

Az Everybody Wants Some szintén a 80-as években (konkrétan 1980 nyarán) játszódik, szintén iskolásokkal, akik a nyári szünet végét még meghúzzák szórakozásilag. Keresik a helyüket a világban, filóznak, dumálnak, próbálgatják a határaikat. Közben dübörögnek a legnagyobb klasszikus rock zenék és diszkó himnuszok. Mókás hajak, ruhák, dumák és karakterek.

Linklater nem tudom, hogyan csinálja, de nála mindig annyira alap, hogy mindenféle nagy nyitány, jelenet nélkül azonnal beránt a filmjeivel.

Olyan, mintha egy időgépbe ülne az ember. Borzasztóan nagy hangsúlyt fektet az autentikus környezetre, az évtized korhű beszéd stílusára, kinézetére. Én nem éltem akkor még, de 100%, hogy aki igen, meg tud erősíteni abban, hogy ez bizony egy ilyen évtized volt.

Elég lenne ennyit írni, hiszen a filmjei sosem arról voltak híresek, hogy olyan baromi sok minden történik. Egyszerűen csak annyira hangulatos az egész, hogyha közben olvasnák a telefonkönyvet az is mókás lenne. Az ő filmjei feelgood-ak, mégis van bennük nevelő célzat. Valami kis komoly. Semmi nem harsány, semmi nem tolakodó, semmi nem erőltetett és izzadságszagú, legyen az történet, karakter, zene. Azért lehet ez, mert Linklater minden bizonnyal amit rendez, azt pont jól ismeri. Otthonosan mozog ebben a közegben, nyilván némi saját emlékekkel. Nála minden olyan ismerős és igazi, mint az élet.

A Tökéletlen idők spirituális folytatása abszolút ül, ám annyira nem jó. Hogy is lehetne? Az a film érinthetetlen és megugorhatatlanul nagy falat. Sajnos itt most nem sikerült az egyensúlyozás. Persze, nem egy rakás töketlen, magát és a világot sem ismerő lúzer bénázik és elmélkedik, hanem egy menő baseball csapat. Viszont egyszerűen nem elég egyediek a karakterek. Minden pasi olyan, mintha egy modell ügynökség castingjáról ugrott volna át ide, béna hajak és ruhák ellenére is. Sörszagú, kanos macsóskodásba csap át sokszor a vásznon töltött jelenlétük. Ellenben szinte totál ki lettek hagyva az izgalmas női szerepek. Meg úgy en bloc a nők is. Három ember tudnék kiemelni: Blake Janner ugyan tipikus szívtipró, de ő azért izgalmas, mert mindig megtalálja a helyét a jelenetben és izgalmassá teszi, legyen az egy komoly beszélgetés, diszkó tánc, vagy pogózás a punkokkal. Austin Amelio (akit manapság a Walking Dead Dwightjaként láthatunk a tv-ben) megmutatja, miért is van ott, ahol. Az egyetlen valamire való női szerepet pedig cukisággal és némi kiemelkedő tehetséggel hálálja meg Zoey Deutch. Reméljük még őt viszont látjuk.

Összegzés: Nyilván a nagy "előd" nyomdokaiba nem bír lépni. Oda semmi nem tud, de egy igen mókás, szerethető és hangulatos film. Linklater még akkor is nagyon jó filmet csinál, mikor kicsit vérzik a mű.

 Plusz érdekességek a mafab.hu oldalán!