Volt egyszer egy nyár
Aftersun
2022
Komoly esély volt rá, hogy be sem mutatják nálunk ezt a filmet. De jött az Oscar jelölések estéje és Paul Mescal megkapta az impozáns legjobb férfi főszereplő jelölést. Így már talán volt annyi húzása az Aftersunnak, hogy megnézhettük. Kár lett volna kihagyni. Azt nem tudom rentábilis lett-e a film, de azt igen, hogy az utóbbi évek legkülönlegesebb filmje. Mert ugyan film, de mégis inkább mozgóképre ültetett emlék. Egy 100 percig pulzáló érzéshalom. A nem kicsit önéletrajzi ihletésű alkotás az elsőfilmes Charlotte Wells munkája, ami egyáltalán nem érződik. Piszok erős kézzel tartja a gyeplőt. Nem köt alkut, nem ejt foglyokat. Ez egy olyan mozi, ami után biztosan mindenki több lesz, ha érzi ami történik előttünk. Története ugyan nincs. Vagyis van, de nincs kimondva benne semmi egyértelműen. Ami biztos: Az 1990-es években járunk, és egy tizenegy éves kislány Sophie (Frankie Corio csodás felfedezés) és fiatal édesapja Calum (Paul Mescal) egy török nyaralást töltenek együtt. Élvezik egymás társaságát. Láthatóan keveset vannak együtt átlagos napokon. A film esszenciáját az adja, hogy húsz évvel később Sophie újra nézi ezeket a régi kamerás felvételeket és azokat a dolgokat, amiket kislányként még nem értett, most érti és félelmetes felfedezést tesz újra megnézve apját ezeken a felvételeken. Nehéz többet átadni az Aftersun különlegességéről, pedig annyi minden benne van, amennyit nem is várhatunk egy darab filmtől. Egészen elképesztő súllyal tud ránehezedni az ember lelkére egy ilyen múltidézés. Mennyi szomorúság, öröm, kimondott és ki nem mondott szó, harag és öröm. Távolság és közelség. Magasság és mélység. Melankólia. Bizalom és bizalmatlanság. De a végén mégis csak ott áll két ember, akikről mindent megtudunk és végül semmit sem. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni márciusban, de szerintem mindenképp az év egyik legjobb filmjét láthatják az ilyen művekre fogékonyak és érzékenyek.
A fény birodalma
Empire of Light
2022
Bajban vagyok mikor egy kedvenc alkotóról rosszat kell mondjak. Olyan érzés, mint mikor a kedvenc játékod vissza kell add. Vagy máshol rosszul készítik el azt az ételt, amit imádsz. Szóval csalódás na’. Nekem Sam Mendes (Amerikai szépség, Skyfall, 1917) a kedvenc rendezőim egyike. De biztosan top5-ben van. Így nagyon vártam, hogy mivel rukkol elő, a szétdíjazott, szétszeretgetett 1917 után. Hát nem olyannal, amit megjegyzünk. A 80-as években járunk Angliában. Egy menő mozi a helyszínünk, ahol a kissé neurotikus Hillary (Olivia Coleman) recepciósként dolgozik. Rutinja unalmas. Reggel nyit, feltölti a készleteket, ellenőrzi a mozitermeket, majd aláveti magát főnöke khm..kívánságainak. A pocsék napi állapotból egy fiatal fekete férfi érkezte rángatja ki. Stephenben (Michael Ward) menedékre lel a korosodó nő, a férfi pedig a nőben talál társat a napi bőrszíne miatti zaklatásokban. Ugyan már ez a felütés sem túl izgalmas, de higgyétek el. A fény birodalma ennél sokkal unalmasabb nézés közben. Igen, pontosan kiszámítható és kitalálható, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. A külvilág és egymás részéről is. De Mendes nem elégszik meg arról, hogy elmesél két órában egy egyetemes(en unalmas és sokat látott) történtet. Nem. Ő a pedáns, szépen kipolírozott cipőjével tapossa a tanulságokat az arcunkba. Az a Sam Mendes, aki 25 éve úgy beszélt a életközepi válságról, hogy egyszer nem mondja ki. Pedig milyen stáb állt megint a rendelkezésére. Fényképezte Roger Deakins. Aki mintha önmaga is érezte volna, hogy nem ez lesz a főműve. Így egy teljesen szimpla szép, de rutinmunkát rakott le. Trent Reznorék zenéje rohadt jó, de meg sem közelítik azokat a hangokat, amiket pl David Finchernek komponálnak. Olivia Coleman és pl. Colin Firth is csak annyira hozzák a kötelezőt, amennyit kifizettek nekik. Nem mondanám azt, hogy ez egy végtelen rossz film, mert Sam Mendes van olyan kaliberű alkotó, hogy ha akarna sem biztos, hogy rossz filmet tudna csinálni. De borzasztó nagy csalódás.
