Csiszolatlan gyémánt

Uncut Gems
2019

Azt írtam tavaly előtt, hogy érdemes lesz nagyon figyelni a Safdie fivérekre, mert az akkori filmjükkel a Good Time-mal nagyon bekezdtek, még az év végi toplistámra is felfért. Persze nem én voltam az egyetlen, aki várta a Csiszolatlan gyémántot. Ahogy anno Robert Pattinson sokak figyelmét felkeltette, úgy most Adam Sandler neve is a plakáton. Persze mindkettejükről lehet tudni, hogy remek színészek, de nyilván Sandler esetében tűnik ez nagyobb számnak, aki valamiért 6-8 évente úgy érzi színészkedni is illene, nem csak pénzt keresni fingással meg hányással.

Én annyira nem vagyok épp hasra esve a ténytől, hogy egy egyébként tehetséges színész végre színművészkedni is méltóztatik. Attól meg pláne nem, hogy egy amúgy teljesen testhezálló szerepet kell eljátszania. Egy nagydumás, pörgős, tenyérbemászó, agyafúrt zsidót. Olyan ezt megtapsolni, mint Tom Hankset, amiért el tudja játszani a nép becsületes emberét, Vin Dieselt meg szigorúan tud néz vagy J.K.Simmonst, amiért durva agresszor zsémbes embert alakít. Kicsinyíteni ettől független nem fogom Sandler érdemeit, mert egyébként tényleg kiváló alakítást dob le. De mi is ez a film?

Többen úgy fogalmaztak, hogy olyan, mint egy két órás lassú lefolyású szívroham, amit egy "túltolt" este eredményeképp már nem bír el a ketyegőnk. Elkezdődik a film és 130 percen keresztül nincs egy nyugodt percünk sem. Howard (Sandler) ékszerkereskedő, aki egyébként fogadás függő, tetemes tartozást halmoz fel, de végre a kezébe kerül egy értékes opál, ami végül nehezen értékesíthető, de amíg a vevőjéhez elkerül Howardot függősége egyre nagyobb szarspirálba sodorja. Egy olyan film ez, amiben mindenki ordít, beleszól egymás szövegébe, átver, és dumál és dumál és hangoskodik, pereskedik, perlekedik és megőrül. Egészen elképesztő, hogy Safdie-ék milyen feszült helyzeteket tudnak készíteni egy beszoruló ajtóból, egy későn érkező taxiból vagy egy egyszerű vastagbél tükrözésből is.

Az író-rendező páros igyekszik több aspektusából is forradalmasítani a filmnyelvet és többé kevésbé sikerül is. Ott vannak az abszolút nem szerethető és nem is azonosulható karakterek. Igazi önsorsrontó, nem szánni való egyedek, akik nem tesznek meg nagy utakat. Nem változni akarnak a filmidő alatt, hanem túlélni, sodródni. Ez az elviselhetetlen feszültség megtámogatva Daniel Lopatin éteri, scifibe hajló ambient-electro taktusaival még inkább erősíti a disszonáns érzetet. Darius Khondji kamerája meg mindig ott van a balhé kellős közepén és felveszi a legkínosabb, legkellemetlenebb pillanatokat is.

A Csiszolatlan gyémánt nem a könnyen megjósolható filmek egyike és igazából az az óriási bravúr, hogy meg bírt tartani a két órára, mert egyébként kevés olyan eleme van, ami úgymond érdekes, mégis érdekelt, milyen káoszt lehet még előteremteni az előzőhöz képest is. Nem csak Adam Sandler, de a magát alakító kosaras Kevin Garnett és Idina Menzel is remekel, de egyikük sem nyomja agyon a filmet, még Sandler sem, pedig 130-ból 130 percet szerepel.

Összegzés: Teljesen megérthető, hogy valaki 20 perc után megunja és azt mondja elég ebből a túldumált, túlírt, antipatikus emberekkel és önsorsrontókkal megtámogatott fura valamiből, pedig érdemes azért kitartani a végéig a fekete öves filmfogyasztóknak, mert nem mindennapi film.