A kedvenc

The Favourite

2018

Istennek hála, hogy itt van ez a piszok intelligens, roppant szellemes és stílusokat kisujjból keverő görög zseni. Yorgos Lanthimos eddig sem sz*rral pirított ha visszagondolunk a Kutyafogra, a Homárra, vagy az Egy szent szarvas meggyilkolására. Egyik sem közönségfilm. Egyik sem könnyen befogadható, de akinél üzemelnek a mester filmjei, azoknál bizony nem takaréklángon. Egy kissé értelmesebb és türelmesebb világban, minimum már ott kellene lennie tudásilag és megítélésileg nagyjából valahol a mainstreamebb, de azért még lelküket el nem adó Nolanekkel és Villeneuve-ökkel egy csapatban. Ha eddig nem volt erre esélye A kedvenccel összejöhet a bravúr.

Először ugyanis Lanthimos karrierje során készített egy szög egyenes, érthető, érezhető, befogadható szimbolikákkal működő, piszok okos, játékos és aljasan mocskos filmet. És igen! Lanthimos módra. Mert ennek a palinak bizony most már saját stílusa van. Készített egy feminista? vagy anti feminista filmet? Egy perverz szerepjátékot, egy matriachával, egy csábítóval és egy rideg perszónával? Mi van? 2019-ben a nő központú rendszerek hamisságát felszínre hozni? Van ilyen? Lanthimos felemeli a kezét és pókerarccal tetteti a hülyét, kacér mosollyal.

Dúl a háború Franciaország és Anglia között a 18. század elején. Anna királynő (Olivia Colman) betegeskedik, hisztérikus rohamai vannak és szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli, mi történik az országgal a minimumon túl. Ott van neki Sarah Malborough (Rachel Weisz), aki tulajdonképpen helyette irányítja az országot, hoz döntéseket. Kettejük bizarr kapcsolata nem áll meg ennyiben. Amikor megérkezik a fiatal, talpraesett és okos Abigail (Emma Stone), hamar mindkettőjüket az ujjai köré csavarja, innen pedig egy iszonyat szórakoztató, beteg és drámai hármas összefonódás indul meg, főleg persze Sarah és Abigail között zajlik hatalmi harc, nem tisztelve sem egymást, sem a királynőt, sem férfit, sem politikát, sem hazát, sem krízishelyzetet.

Ez a film remek. Weisz-Colman-Stone trió gyakorlatilag bemutató tart a színjátszásról, mint szakmáról. Colman nagyon megérdemelten kapta meg az Oscart, de fiatalabb kolleginái sem szégyenkezhetnek. A látványrendezés kiváló, a ruhák, sminkek persze, hogy azok. Ez alapelvárás egy kosztümös filmben, a halszemoptika használata viszont nem, és nem is annyira működött mindig jól, ahogy szerette volna Lanthimos. A film ritmusa helyenként azért meg-megbillen, főleg az utolsó félóra tűnik túlnyújtottnak és feleslegesnek. Addig viszont hibátlan. A szellemes párbeszédek, bizarr jelenetek, és nagyszerű alakítások folyamatosan rántanak bennünket, de a végére mintha mindenki elfáradt volna és a célszalag átszakítása helyett, megelégedtek annak átbújásával is.  

Összegzés: Csinált már ennél gondolatgazdagabb, felforgatóbb filmet is a görög zseni. Ez sokaknak túl tradicionális és egyenes lehet, de azért nem kell félni, van itt bőven mit elemezni. Ha nagyon akarjuk még egy bdsm olvasat is kijön belőle, szóval azért meg nem hazudtolta magát Lanthimos. Az biztos, hogy jelenleg is ő marad az egyik legnagyobb ígéret és legizgalmasabb európai rendező.