Bohém rapszódia

Bohemian Rhapsody

2018

A Queen nem volt feloszlás szélén álló zenekar. Freddie előtt Brian May már szólókarriert folytatott. Roger Taylor pedig a második szólólemezét készítette. A zenekar már aktívan létezett, mire Deacont bevették egy meghallgatás által. A Live Aid előtt nem volt ekkora palotája Freddienek. Valójában May volt az, aki annyira konzervatív családból származott, hogy majdnem az asztrofizika pályájára lépett. Freddie kérlelte, hogy maradjon és May apja nem állt szóba fiával évekig. Az énekes pedig nem így és nem akkor adta tudtára a zenekarának, hogy beteg...folytathatnám még, ugyanis a Bohém Rapszódia tele van hazugsággal, tény ferdítéssel  és tereléssel, idősíkok manipulálásával. Pedig én csak ismerem (és szeretem) a zenekart, és nem vagyok a legnagyobb rajongójuk.

Ezen csak az nem lepődött meg, aki nem pillantott rá a produceri kreditre (csúnya szóval élve Mayék rendeztettek magukról egy önsimogató, pénzeső filmet). Plusz ott van a Bryan Singer rendezői beléptetése majd kidobása, ami ugyanúgy elmondható Sacha Baron Cohenről, aki Freddieről egy sokkal szabadosabb, hitelesebb és minden bizonnyal 18+os alkotást akart készíteni. Mind a ketten repültek, mert más volt az elképzelésük, mint Tayloréknak. Na de mindegy, ha így alakult, nézzük meg mit is kapunk.

Az ifjú Farrokh Bulsara (ismertebb nevén Freddie Mercury, Rami Malek tolmácsolásában) szabados, a konvenciókra magasról tojó, szuggesztív és öntörvényű énekes csatlakozik pár sráchoz, majd hamarosan megalakul a Queen, a világ egyik legnagyobb zenekara. A banda útjának kezdetét, felemelkedését, nehézségét, a tagok összeveszéseiket és kibékülésüket nézhetjük meg. Az kétségtelen, hogy ez a film nagyon sokat köszönhet annak, hogy ennyire pokoli jó zenéket írt a csapat. Különben még ennyire se lett volna nézhető. És a fenébe is, hiába tudom, hogy ez egy nem jó film mégis tetszett.

A Bohém rapszódia a zenés életrajzi filmek teljesen hibátlan tankönyvszerű felmondását teljesíti, de ennyi. Elindulunk valahonnan, eljutunk valameddig, ez a szokásos buktatók, és nehézségek leküzdésében csúcsosodik ki, majd utána jön a fellélegzés (és az igen bölcsen időzített végefőcím). Ahogy minden műfajnak, úgy a zenés-biopiceknek is megvannak a maga paneljei, korlátai. De aki ezeket nem lépi át, az maximum megmarad az oké szinten. Vessük össze ezt a Love & Mercyvel, ami szintén nem a legjobb film a témában, de sokkal bevállalósabb, kevésbé mismásolós. És itt bizony sajnos az sem sikerült megfelelően, hogy a történeti szálak és idősíkok normálisan működjenek (feltételezem Singer kiebrudálása után a vágás itta meg a levét). Nincsenek összefésülve a jelenetek. Egyik lezajlik és következik a másik. Megszületik a We Will Rock You, jöhet a következő dal, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

A rendezés és a fényképezés is bőségesen a közepes felé tendál. Nem úgy legalább a színészi munka. Rami Malek kiváló imitátor. Hibátlanul játssza el Freddiet és bőségesen tett bele munkát, hogy egy Oscar jelölés összejöjjön, na de kérem, azért a díjat...Remekül eljátszotta, de nem hittem el neki egy percig sem Mercuryt. Ahhoz sokkal több kell, hogy élettel is megteljen ez az örök nyughatatlan zseni. Szerintem ellenben a Bryan Mayt alakító Gwilym Lee sokkal jobban hozza a kócos gitárfenomént. Persze neki volt a könnyebb dolga.

Összegzés: Aki látott már hasonló filmet, látta ezt is. Itt most Beach Boys, Ray Charles, Doors vagy Johnny Cash helyett történetesen Queen szól. Minden elemében hozza az elvártat, de semmit nem tesz azért, hogy maradandó legyen. Nem ás a dolgok mélyére, nem akar a felszín kapirgálásnál többre vállalkozni. De legalább amit vállal, az korrekt és ennyi.