A kíméletlen
A Prayer Before Dawn
2018
Ahogy a neve is jelzi, egy igazán kíméletlen filmmel van dolgunk. Vannak azok a filmek, amiket nézve nagyon kellemetlen érzés kerít fogságába. Jellemzően ilyen volt az elmúlt időszakban például Saulnier filmjei a Blue Ruin vagy a Green Room. De hasonlóan érezhetünk Zahler művei közben/után is. Lásd a Bone Tomahawk vagy a tavalyi legkeményebb alkotás a Brawl in Cellblock 99 (és a hírek szerint nem lesz tele plüss unikurnisokkal a Dragged Across Concrete sem). Az már más tészta, hogy valami perverz indíttatásra csak végignézzük ezeknek az embernek, életutaknak a szenvedését.
Márpedig Jean-Stéphane Sauvaire filmje is magán hordozza ezeket a jegyeket. Billy Moore (Joe Cole) thaiboksz harcos és kábítószerfüggő. Thaiföldön lekapcsolják a férfit heroin (yaba) kereskedés miatt. Az ország legkeményebb börtönébe kerül, ahol a rabok minden mozzanatában benne van a veszély. Nincsenek rácsok, egy térben raboskodnak a legkeményebb erőszaktevők, drogdílerek és egyéb bűnös arcok. Billy nem csak ezek miatt kerül veszélybe, hanem eluralkodó függősége miatt is. Az egyetlen kiút a tehetsége, ami kivezeti egy thaiboksz bajnokságra.
Zahlerhez hasonlóan Sauvaire stílusa is a kimért, alapos, hiteles bemutatásra épül. Nem siet a filmjével. A mű fele is lepereg, mire igazán eljutunk az igazi bunyókig. Már már dokumentarista részletességgel tárja elénk azt a poklot, amit itt át kell éljen egy fehér, a nyelvet távolról sem beszélő, a függőségének kiszolgáltatott ember. Rendezőnk igazi rabokkal forgatott, így érezhetően sikerült elkerülni a manírosság, a hiteltelenség csapdáját. A lassú építkezés amúgy is érdeke volt a műnek, mert amerikai, vagy európai embernek meg kellett értenie, hogy egy ilyen helyen nincs kiút. Az első éjszaka magát felakasztó rabot, olyan rutinossággal és játszi könnyedséggel távolítják el az őrök, mint ahogy egy átlag polgár hajtja le reggelente az első fekete kávéját.
Nem beszélnek sokat hőseink. Nem engedi meg Sauvaire, hogy együtt érezhessünk vele. Kimondja rögtön az elején, hogy Billy bűnös. Nem ártatlan, nem áldozat. Egy bűnt elkövető ember, aki hibázik. Nem kér a nézőjétől kegyelmet, feloldozást sem ad. Itt az erőszak az egyetlen tevőleges eszköz, amivel vagy élsz és talán túlélsz, vagy rajtad alkalmazzák és elvesztél. Lelhetsz társra, van aki segít, de magad vagy. Ha magasabb a túlélőösztönöd, mint másnak, talán megmaradsz. Eddig pazar a film.
Viszont az igazi gond, hogy nincs önálló identitása A kíméletlennek. A sportfilmeket nem majmolja (bár el nem kerüli az összes panelesség csapdáját), de egyszerűen nem tudja mit akar. Persze bemutatja a környezetet. Érezzük milyen szar lehet egy rakás emberrel egy thai börtönben raboskodni, feküdni a padlón, nem enni és ütni a falat a heroin megvonásunkban. Szinte a szagát is érezzük a bűznek, ami ezekből a falakból árad. De nincs ezen túl semmi. A bunyókat (és ezáltal a filmet is egekbe magasztaló kritikákat) is elszabták. Naturalistának mutatják be, de aki életében csak pár hónapot járt bunyós edzésre (én tízen éve csinálom), annak rögtön röhejesek a túlzások, és az is, hogy a mozdulatok full kamusak, amin a rángatózó, súlyos kamerakezelés csak továbbront.
Összegzés: Nehéz ezzel a filmmel bármit kezdeni. Lélekőrlő, kellemetlen és igen. Kíméletlen. Maga a börtön nyomása a lélekre, a túlélés működik. De ezen felül nem tud semmi olyat, amit más, hasonló film ne tudna. Értékeljük az érzéseket, az ötleteket, de ettől ez még csak egy jó, de érdektelen film az erőszakról egy újabb földi pokolban.
