Ne hagyj nyomot!

Leave No Trace

2018

Debra Granik nem sűrűn rendez filmet, de amikor mégis, akkor igen erőset. 2010 óta most először jelentkezik egész estés mozifilmmel. Akkor annyira jól sikerült a Winters Bone, hogy tényezővé vált az Oscaron (mi is imádtuk) és egy csapásra sztárrá tette Jennifer Lawrencet. 8 évvel később hasonlót próbál meg Thomasin McKenzievel. A hideg, fagyos, szürke környezetet lecserélte az eső áztatta Portland zöldellő erdejére. Viszont (hasonlóan  az idei fantasztikus Floridiai álomhoz vagy a Winters Bonehoz) ismét a társadalom peremére száműzött/önkényes száműzetésbe vonuló embereket tette meg főszereplőnek.

Granik az a fajta alkotó, aki nem szeret kapkodni. Ez meglátszik a munkáinak elkészülési idején és meglátszik filmjei ritmusán is. Szeret megállni,mélyen belélegezni azt a levegőt, ahol karakterei tevékenykednek. Granik az a fajta alkotó is, aki nem szereti feleslegesen beszéltetni karaktereit. Még csak fel sem akarja előttünk boncolni őket. Ő inkább azt szereti, ha a lehető leghitelesebben mutatja be az autentikus környezetet, és a benne élő embereket. Tom(Thomasin) és apja, Will (Ben Foster) ebben a portlandi erdőben élnek. Elvonultak a civilizációtól, és saját magukra támaszkodnak. A férfi neveli kamaszkorba lépő lányát. Lehetőségeikhez képest minél kevesebbet akarnak befogadni a nyugati civilizációból. A saját életük így pont megfelel. Csak egyik nap megtalálják őket, és hiába képezte Will magukat, a világ rájuk talál és beköszönt az, amitől eddig próbáltak elrejtőzni.

Az biztos, hogy Granik nincs jó véleménnyel a társadalmunkról. El lehet vajon menekülni a civilizáció elől? Ha igen, hogy lehetséges ez korunkban, amikor mindenkinek van alapvető kötelezettsége a világ felé, legyen az munka, adóteher, iskola vagy egyéb. Willről nem sokat tudunk meg, de az tuti, hogy valamiféle poszttraumás stressz uralkodik rajta, amit  képtelen megfelelően kezelni. Vagyis pont úgy bírja, hogy önkényes száműzetést választ. Csakhogy itt nem magáért felel egyedül. A lányáért is felelősség terheli. Vajon rákényszeríthetjük ezt a nomád életet egy másik emberi lényre?

A Ne hagyj nyomot! nem mindenki filmje. Rendezőnk  - bár nagyon ért az atmoszférateremtéshez – meglehetősen csendes, meditatív filmet készített, ahol sokszor úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Persze ez nem igaz, hisz Foster és McKenzie tűéles játéka akkor is átüt az unalmon, ha nem csinálnak semmit, csak fekszenek.  A szép, utolsó 20 percbe bekúszó metaforát (mégis érdemes az embereket közel engedni magunkhoz, mert nem mind bánt) leszámítva igazából csak hömpölyög a film. A háttérinfók hiányában pedig az főszereplőkkel való azonosulás is elmarad. Pechjére pedig pont pár éve készült egy hasonló, de sokkal stílusosabb és befogadhatóbb film a Captain Fantastic személyében.

Összegzés: Granik megint egy nagyon erős, de túl távolságtartó filmet készített. A sztorifonása komótos, de túl egyszerű. Igazán a saját stílusa is hiányzik, és legalább egy nagy pillanat kellett volna. Ben Foster és McKenzie játéka miatt és a csendes, de elgondolkodtató alapfelütése miatt mindenképp érdemes megnézni.