Fantomszál
Phantom Thread
2017
Nem tagadom, nagy rajongója vagyok Paul Thomas Anderson munkásságának. A Vérző olajat 2007 óta a világ 5 legjobb filmje között tartom számon, rendszerint a a dobogón. A 2012-es The Master lehetett a vízválasztó a karrierjében. Az a film úgy volt megismételhetetlenül zseniális, hogy közben totál eldobott magától mindent, ami miatt az eddigi PTA művészet az volt, ami. Nehezen befogadható, totálisan megsemmisítő mégis zseniális. Derék rendezőnk pedig nem lépett ezután vissza egy lépést, hanem Thomas Pynchon brutálisan összetett Inherent Vice-szát dolgozta fel, ami után pár kritikust és Pynchon rajongót leszámítva aztán tényleg senki nem tudott mit kezdeni. A doki ködös, marihuána füstbe burkolózó gondolatai alaposan kiverték a biztosítékot. Majd 1,5éve jött a nagy hír. Hamarosan bemutatkozik az új film, a Fantomszál, amiben azt ígérték, hogy picit könnyebb hangvétel és letisztultabb forma lesz jelen. Na meg ez lesz Daniel-Day Lewis búcsúfilmje.
Önmagában ez a tény már ráterelné a figyelmet PTA új munkájára, hiszen 2007-ben ők ketten letették a Vérző olajat, amiben Day-Lewis megmutatta, hogy mellette minden kollégája kb. egy nyeretlen kezdő. A világ legnagyszerűbb alakítása után epekedve várta mindenki mit is fog kezdeni a Fantomszál szerelmi drámájában tipródó divattervezőként. Hát tipródik. Leginkább.
Érdekes téma, hogy mit lehet kihozni egy nyilvánvalóan anyakomplexusban szenvedő, hisztis, de annál sikeresebb tervező (Reyndolds Woodcock, ala DDL) életéből? PTA kiemelt egy fontos esemény, nevesen a szerelmet. Reynoldsnak megtetszik a kicsit csélcsap, de nyilvánvalóan nagyon kedves és ragaszkodó Alma (Vicky Krieps). Annyira, hogy odaköltözik hozzá. A férfi meglátja benne a tökéletes modell lehetőségét, akire ruhákat kezd el tervezni, közben pedig valahogy a zárkózott férfi megpróbálja a kapcsolatot menedzselni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Könnyen lehetne egy nagyon döcögős melodráma az egészből, de Anderson ennél sokkal jobb író. Teljesen sajátosnak állítja be a két főszereplőt. MInd a kettő hibás és ártatlan. Gyarló, makacs és szentimentális. Mégis kötődnek egymáshoz, látszólag pedig semmi olyan nincs, ami miatt együtt kéne lenniük. Féltávnál pedig egy nagyon zavarbaejtő váltás miatt, a film kicsit más irányba kezd el tartani. Ami miatt furcsán ráncolódhat a többségünk homloka.
A film meglehetősen lassú. A 130 perc, simán dupla ennyinek érződik, és igazság szerint semmi nem indokolja ezt a játékidőt. Borzasztóan elnyújtott, sehova nem tartó, lassú jelenetek vannak. Ez eddig is sajátja volt a PTA filmeknek, de ez most egyszerűen fájdalmas. Ahogy az is, hogy Daniel-Day Lewis 2012 óta nem vállalt szerepet. Ennek okai nyilvánvalóan legendásan finnyás szerepválasztása és a method acting vállalásából adódó időigényes elválás is. Most talán nem robbantja szét a vásznat, de egyértelműen látszik, hogy mindent beleadott Woodcock szerepébe. Visszafogott, méltóságteljes alakítás, ami nem táplálkozik sablonokból. Teljesen maga képére formálta a csak néha felcsattanó, kissé hangyás és fura divattervezőt. Aki még akkor is rémisztő, mikor reggelizés közben fel fel pillanat a pirítósából. Ünnepeljük meg ezt a palit, mert óriási űrt hagy maga után, ha tényleg nem látjuk többé a mozikban. Meg kell említeni, hogy Jonny Greenwooddal immár 10 éve töretlen munkakapcsolatot ápol rendezőnk és ismét Oscarra jelölték a zenét, ami tényleg szép, a film zömében kerülve az eddigi jellemzően zavarbaejtő, teátrális zenét és koncentrálnak inkább a bárzenei alapokra, de a filmnek sokkal jobban áll a csend. Sokkal.
Összegzés: Ha a Vérző olaj volt a DDL one man show, ez inkább a PTA show. Ő írta, fényképezte, rendezte a filmet, úgyhogy ez maximálisan az ő víziója. Mégis ezt tartom a rendező leggyengébbikének. Rettentő terjengős, izgalmatlan film, ami hiába villant fel néha-néha valamit a klasszikus PTA-i zseniből, ez most inkább csak kiállítás, mintsem igazi 2 órás gyönyör. DDL ide vagy oda, ez közel sem lesz korszakos mestermű. De legalább a búcsú jó.
További DDL és Phantom Thread infók a mafabon!
