Vérző olaj

There will be blood

2007

Valami igazán karácsonyi,téli hangulatú filmmel szerettem volna lezárni a rovatot idénre, de egyszerűen a Vérző olaj most belemászott az agyamba, úgyhogy majd januárba lesz téli film, most meg, ha már szeretet ünnepe, hónapja és a többi, jöjjön egy film, melynek a főszereplője ezt a tulajdonságot hírből sem ismeri.

Olajbányászok

A 19.század utolsó éveiben egy bizonyos kisember, Daniel Plainview (Daniel Day Lewis) saját fizikai épségét kockáztatva egy bányaakna mélyéről hoz fel néhány kis ezüst darabot. Közel 40 évvel később pedig egy kíméletlen olajmágnásként látjuk viszont. A két kor közti időszakot fogjuk a 2 és háromnegyed óra alatt megtekinteni Paul Thomas Anderson tolmácsolásában. A film kulcspontját Eli Sunday lelkész jelenti, aki a kezdeti kis olajkitermelő Danielnek ad egy tippet, hogy melyik ranchon fog olajat találni. Ezzel megadva a lökést a férfinak a totális megtévelyedésre. Ekkor még nem tudja, hogy a fiatal Isten szolgája lesz a legfőbb ellenlábasa. Elinek jó, hogy a férfi fizet az egyházának, viszont egyre nehezebben viseli Daniel féktelen tombolását, valamint azt a nagyfokú bajt, amit a kis településre hozott magával. A Vérző olaj egy végtelenül kidolgozott és lassú karaktertanulmány.  Plainview karaktere egyszerűen lemászik a vászonról és ezért igazán hálásak lehetünk a filmvilág legnagyobb kaméleonjának, Daniel Day Lewisnak, aki főszereplő minden arcrezdülését beleégeti a retinánkba. Az már csak hab azon a bizonyoson, hogy a film közel 3 órájában, minden egyes képkockán jelen van. Az Eli-t megszemélyesítő Paul Dano szintén hatalmasat alakít a teátrális és teljesen fékevesztett lelkészként, noha szerintem egyszer kétszer túljátszotta a szerepét.

A két férfi test is és lelki ellentéte mellett megjelenik a vallásosság és a kapitalizmus örök vitája. Eleinte mind a kettő szép eszközökkel és visszafogottan van jelen, majd ahogy Daniel és Eli is elkezd egyre inkább elszabadulni, előjönnek a piszkos eszközök is.  A két hasonló alomból szabadult manipulátor párharca nálam a filmvilág egyik legélvezetesebb ellentéte. Ahogy forrnak ki a jellemek, ahogy egyre inkább jönnek elő a piszkos játszmák, ahogy vadállattá válik mind a kettő, az egyszerűen félelmetes. Paul Thomas Anderson nagyon nagy dolgot vitt ám véghez. Nem adott igazán pozitív karaktert a filmbe. Nincs kivel azonosulni és mindezt egy síkban teszi (értsd: nincs másik párhuzamosan futó szál). Jó, ott van Daniel fogadott fia. Egy ideig csak ő az egyetlen kapocs, ami a férfit a normális emberekhez köti, de rá sincs sokáig szüksége. Egy ideig úgy éreztem, hogy végig nekünk kell ott lennünk, és a fiú szemszögéből kell majd nézünk, apuci tombolását, de aztán kiderült, hogy nagyobb szerepet szánt neki Anderson. (SPOILER! A fiú testesíti meg a jót és az erkölcsöt. Ő ad okot az optimizmusra, mert a másik két karakter erre nem szolgál rá. Ki akar törni ebből a dekadenciából, és mikor az apja lehordja mindennek, tovább áll és nem megy bele az adok kapokba, teszi ezt fogyatékosként, amitől csak még erősebb az a pozitív kihatás SPOILER) Hogy lehet egy férfival azonosulni, aki olyanokat mond, hogy „Utálom az egész emberiséget, azért szeretnék én a legjobb lenni, hogy ne más legyen”. Nem érdekli a pénz, nem érdekli, hogy kivel mit tesz, kit semmiz ki és kit köp szemen, csak az, hogy mindenki felett álljon, hogy Isten lehessen. Ezért szenved Elival végig.

Az operatőri munka remekül illeszkedik a film szép komótos történetmeséléséhez. Szép hosszan kitartva elidőz a kietlen tájakon, az olajkutas képek fenomenálisak, Elswitt operatőr pedig nem a szép színezésen és a képeslap szerkesztésű hibátlan képek komponálására törekedett, hanem arra, hogy igazán csontig hatolóan sötét és elriasztó képeket alkosson. Nagyon kevés a mesterséges fények száma és rengetegszer hívja segítségül az árnyékokat. Az a jelenet, mikor Daniel a fiával beszélget az irodájában gyakorlatilag tökéletes horror. Megérdemelten ment az Oscar Elswitt bácsihoz. A másik filmnyelvi elem, ami roppant mód sokat ad a filmhez az Jonny Greenwood (Radiohead) zenéje. Önmagában hallgatva csak zajok-zörejek és  néhány hangszer összevisszaságának tűnhet, de a filmben egészen más értelmet nyer. Rémisztő. Nincs rá jobb szó. Méltán hívták szimfonikus horror avantgárdnak. A hideg futkosott a hátamon végig, akármelyik tracket hallottam.

És most akkor vesztegessünk el néhány szót még Paul Fucking Thomas Andersonra. Eddig sem volt kérdés, hogy korosztályának legnagyobb ígérete, de úgy érzem, lassan szépen átlép rajtuk. Nolan, Fincher, Alexander Payne-nel szokás emlegetni az új generációnak. Nem kérdés, hogy a fent említett úriemberek igen magas szinten végzik a hivatásukat, de úgy érzem Anderson az aki egyszerűen nem képes hibázni. A vérző olajban minden benne van, ami egy tökéletes filmhez kell. Annyi mindent el lehetett volna szúrni ebben a filmben, és Anderson az összes csapdát elkerülte. Az első 10 perc dialógusmentes bevezetését is hibátlanul oldotta meg, az idők hirtelen ugrásával igazi nagyívű, történelmi filmként tekintünk a Vérző olajra. A végkifejlet pedig…a Coenesen (ha már itt tartunk pont vesztett velük szemben az Oscaron) groteszk, mégis a film génjeiben benne van a végkifejlet és ezt végighordozza mind a majdnem 3 órán át. Mégsem válik egy percre sem hiteltelenné.

Összegzés: Egy borzasztóan kemény férfias film, életek megtöréséről, vallásról, kizsákmányolásról. Daniel Day Lewis gyakorlatilag nem színészkedik, hanem átváltozik. A zene újító, a karakterek tökéletesek, a hangulat,fényképezés hibátlan.  Zseniális korkép, szuggesztív alakításokkal, bánhatja aki kihagyja.

Értékelés: 9,5/10