Expedíció

Annihilation

2018

Egy pillanatra mélázzunk el azon a lassan tényként kezelendő dolgon, hogy a 2010-es évtized úgy fog bevonulni a filmes történelemkönyvbe, mint a scifi évtizede. Tudom viszonylag erős szavak, de azt gondolom a műfaj ritkán látott csúcshódításának vagyunk szem illetve fültanúi. Olyan csodálatos filmekkel gazdagodtunk, mint az Inception, a Super 8, a Gravity, a Coherence, az Interstellar, az Under The Skin, Ex-Machina, 10 Cloverfield Lane, Midnight Special, A mentőexpedíció, az új Majmok bolygója trilógia, a Star Trekek, Arrival vagy a Blade Runner 2049 és a lista közel sem végleges. Ezek számomra a legkiemelkedőbbek. Azt hiszem a sor az Annihilationnal fog folytatódni.

Mielőtt belemerítkeznék az amúgy később sem túl alapos elemzésembe, még engedjétek meg, hogy kidühöngjem kicsit magam amiatt, amiért elvették a lehetőséget tőlem, hogy ezt a fantasztikus munkát moziban élvezhessem. Alex Garland az Ex-Machinaval 3 éve ha nem is a mennybe ment, de azt elérte, hogy a következő filmjére mindenki odafigyeljen. Ő pedig annyira nem mozdult ki a komfortzónájából, így Jeff VanderMeer regényéből készített (azonos nevű) filmet. Igazán nem értem mitől rezelt be a Paramount, vagy milyen anyagi félelem vezérelte őket, hogy mindenképp átpasszolták a Netflixnek a bemutatását jogát (tudom, néhány ország, néhány mozija be is mutatta a filmet, de akkor sem globális)? A film tesztvetítése pozitív volt. Igaz Scott Rudinnal voltak csatáik a film végét érintően, de alapvetően elismeréssel beszéltek a filmről. Az Ex Machina rendezőjének új filmje, Natalie Portman és Jennifer Jason Leigh neve még mindig jól cseng, ráadásul az előzetesére is sokan felfigyeltek. Plusz VanderMeer regénye is híres. Milyen indok kellett tehát ahhoz, hogy ne láthassuk az utóbbi évek legklasszabb scifijét moziban? Hát mondom: Az, hogy mi emberek – szerintük – hülyék vagyunk és nem értjük. Á-H-Á.

Oké. Végül is az Interstellar és az Arrival is véletlen lett anyagi és kritikai siker. Márpedig Garland filmje minőségileg tudja ezt a szintet. Abban lehet valami, hogy az Annihilation jóval több szimbolikával rendelkezik a példában futtatottaknál, és az is igaz, hogy több érzelmi mint értelmi, tudományos „humbukkal” rendelkezik, de kizárt, hogy valaki az alapfelvetéseit ne értse. Mert miről is vagyon szó? Floridában katonák és tudósok felfedeznek egy feltehetőleg ismeretlen eredetű burkot. Katonákat küldenek oda, több turnusban, a kapcsolat eltűnik velük, senki nem jön ki onnan. Azaz egy valaki igen. Kane (Oscar Isaac), akit felesége Lena (Portman) rég halottnak hisz. A férfi furán viselkedik, majd hirtelen rosszul lesz és katonák elviszik a párt a floridai táborba. Titokban a tábor vezetője (Jennifer Jason Leigh) csak tudósnőkből álló expedíciót szervez a burok alá, amibe szeretné Léna biológiai tudását is hasznosítani. Így az öt fős csapat elindul felderíteni tulajdonképpen mi is ez az egész és mi a cél.

A sztoriról ennyi elég, ez egy olyan mostanában ritkán látott és érzett alkotás, aminek a felfedezési örömét meghagyom mindenkinek. Az Expedíció egy olyan csodálatosan szép, mégis rémisztő metaforákba és szimbolikába csomagolt film, ami abszolút érthetően megterhel embereket. Rengeteg filmes előtt tiszteleg Garland, pl. van itt merítés Carpenter Dologjából, Tarkovszkij Sztalkeréből, de helyenként még Cronenberg is visszaköszön. Számomra mégis inkább bizonyos aspektusában Kubrick 2001-jét idézi. Súlyos kérdéseket feltevő, súlyos válaszokat adó(néhol csak utaló) mű, ahol nem fognak tetszeni a feleletek, de írónk mégis úgy csapja elénk azokat, hogy nyekkenjünk.

Nem akarja túlterhelni a filmjét. Nincs jelentősége annak, hogy nők mennek be (maximum annyi, hogy kipróbálták, hogy csak férfiak és vegyesen is mennek be emberek, nem jött az eredmény). Nincs bújtatott feminista felhang. Sehol a #metoo mozgalom. A küldetésben nincsenek ripley-i vagy schwarzenegger-i akciók, egy szavas monológok. Ahogy haladunk a film vége felé lassan elfogy a film és indul a testen kívüli utazás. A bátrak tartsanak vele, mert abszolút felejthetetlen élmény.

Érdemes kitérni a film hangulatára és audio vizuális részére is mert megérdemel néhány mondatot. Nos a hangulat talán helyenként közelebb áll a horrorhoz, mintsem a scifihez, és ez általában jól is működik. Sajnos azonban Garland nem dolgozta ki a mellékszereplőket így nincs kiért és nincs miért izgulni. Sőt a nevük sem igazán fog megmaradni. Az tökéletesen átjött nekem, hogy milyen rémisztő élmény lehet egyedül maradni, tehetetlenül az ismeretlen erővel szemben. A kiszolgáltatottság, az útkeresés és a válaszok megtalálása egytől egyig működik. Ráadásul a jelenben játszódik, így az Érkezéssel hasonlatosan itt is itt van a "velünk is megtörténhet" faktor. A látvány helyenként rásegít, helyenként sajnos elvesz az élményből. Maradjunk annyiban, hogy szerintem még az utómunka előtt átvette a Netflix a filmet, mert a CGI trehány. Kár szépíteni. Viszont a fényképezés és az új idegen erő kiépülése csodálatos. A zenétől pedig garantált bepisi. A szereplőkre nem térnék ki, rutinos színészek hozzák a kötelezőt, legyen az Isaac, Tessa Thompson vagy akár Portman.

Összegzés: Manapság sajnos divatos csak szélsőségekben gondolkozni nem csak filmekről, de az élet bármely részéről. Nehezen tudunk átmenetet elfogadni és ennek ez a film is áldozatául fog esni. Azt gondoljuk oda kell állni valami mellé vagy valami ellen. Egyszerűsítve vagy utálni vagy imádni kell. Ezt a filmet szerintem pont középen lehet megfogni. Ahhoz túlságosan is jó, hogy utálhassuk, viszont ahhoz rémisztő és helyenként elidegenítő, túlságosan is támaszkodik a szimbólumokra, hogy rajongani lehessen érte. Elismerni viszont el kell. Garlandot is, hogy nem az egyszerű utat választotta. Ezúttal sem.

Még pár érdekesség a mafabon!