Csillagok között

Interstellar

2014

Mementó, A tökéletes trükk, Eredet, A sötét lovag trilógia. Már végigolvasva ezt a filmográfiát is könnyen eljuthatunk arra a megállapításra, hogy Christopher Nolan új filmje nem akármilyen elvárásoknak lett kitéve, amire a pazar marketinges csapat csak rátett egy lapáttal a szokásos titkolózással. Gondolom senkit nem ért igazán nagy meglepetésként, hogy ilyen elvárásoknak senki sem képes megfelelni.

Ide nagyobb hajó kell

Az az igazság, hogy nem vagyok hithű Nolanista. Igen, ha azt hitted, hogy ez kitalált szó, akkor elárulom, hogy nem. Gyakorlatilag a rendezőzseninek olyan szintű fanatikus rajongói köre van, hogy az egyszerű halandó el sem hinné. Tudvalevő tény, hogy egy csoport már a film bemutatója előtt eltervezte, hogy látatlanul is bejuttatja az Interstellart az imdb top 250-be (jelenleg 11.helyen áll a film). Viszont nagyon tisztelem íróként és rendezőként. Többek közt azért, mert ha nem is egyedi, de egy igen jellegzetes saját filmnyelvet beszél. Mert sosem választja a könnyebb utat. Mer saját ötletből dolgozni, és tényleg szereti megélni a mozi varázsát. Minimális CGI-t használ. Ha teheti, felépít mindent díszletből, makettből (jelen filmünkre is igaz). Leköpi a 3D-t, és imádja a nagy vásznat. Emellett igyekszik mindig fontos, intelligens és releváns témákat körbejárni, ami olykor picit talán túl van gondolkodva, mégis tiszteletreméltó. Ezek mindegyike igaz az Interstellarra is.

Valamikor a jövőben járhatunk, mikor is a Földünk tartalékai az utolsó utáni állapotokhoz közelednek és egyre kevésbé élhető már bolygónk. Coopert (Matthew McConaughey) egy mérnökből lett gazdát állítanak rá a feladatra, hogy fedezzen fel új lakhelyet az emberiségnek. Vonakodva ugyan, de kislánya és fia jövőjét szem előtt tartva vállalja a nem veszélytelen megpróbáltatást egy csapatnyi tudóssal. Elindul kalandorként felfedezni az ismeretlent és megmenteni az emberiséget. Tetszett, hogy Nolanék nem akartak mindenáron már az elején egy tanmesét készíteni, arról, hogy a bolygót, hogy kellett volna megmenteni, és mivel sikerült elérni, hogy ez a sárgolyó lakhatatlanná kezdett válni. Nem ítélkezik, és nem fog öko tanulmányba sem.

Az expozíció - bár hosszú - , de nem indokolatlan. Cooper és családja drámája megható, és nyilván fontos is a későbbi részekre vonatkozóan. Aztán, ahogy elindul az űrkaland (bár kissé sután), a dráma megmarad ugyan továbbra is (párhuzamosan látjuk a földi és az űrbéli eseményeket is), de Nolan itt súlyosan arányt tévesztett. Régóta gyanítottam, de ezúttal maximálisan bebizonyosodott, hogy a fivérek egyszerűen nem igazán jók az érzelmek megjelenítésében. Anne Hathaway tudósként jelenik meg, akinek a karaktere, jól illeszkedik Nolanesen elnagyolt és megágyazatlan női karakterek sorába. Ez már szinte hagyomány. Viszont a film jelentős részében sír. Olyan dolgokért sír, amit a tesók csak éppen odahánytak a falra. Matthew McConaughey és lánya Jessica Chastain minden közös jelenetükben sírnak. Eközben teljesen hétköznapi beszélgetések közepette is remegő szájjal puffogtatják a legnagyobb Coelho klasszikusokat. Sunyin folyamatosan lépdel át a szentimentalizmus és a giccs határán, a végén pedig ugrik is egy nagyot.

De, ha már az érzelmi része nem igazán akar összeállni, akkor lássuk a tudományos fantasztikum részét, mert az bizony iszonyat erős. Vannak mondatok, amikből az átlagnéző leginkább csak az „és” meg az „az” szavakat fogja érteni, mert röpködnek a „spirális pályák”, „centrifugális erő” és „féreglyuk” kifejezések, de nem kell aggódni. A végén csak össze fog állni az egész egy koherens egésszé. Van bőven logikai bukfenc és az idő is eléggé szabadosan (értsd: ahogy a dramaturgia épp megkívánta) kezelték, de talán itt is igaz az időugrásokkal kapcsolatos filmes mondás: „Csináld úgy, hogy a nézőnek ne legyen ideje gondolkodni a hibákon”. Na, mondjuk egy olyan film esetén, ahol állandó jelleggel az agyunkra vagyunk utalva, nem könnyű ezt elérni. Nincs kétségem afelől, hogy rengeteget tanulmányozták a témát Nolanék és, hogy alapos kutatómunkát végeztek, mert a filmről csurog a téma szeretete. Már a megfogalmazott kérdések is ezt bizonyítják, pl. van-e még valami, amit az ember nem tudott elérni? Vajon képes-e meghódítani újra az ismeretlent? Akarunk-e még valamit kezdeni magunkkal? Fontos kérdések és azért nem maradnak megválaszolatlanul.

Ugyanakkor az is érződik, hogy ezúttal valami nagyot, heroikust, nagy ívűt akartak fogni az írók. Meg akarták alkotni az újévezred 2001: Űrodüsszeiáját (figyeljétek a sok kikacsintást a filmben, pl KIP-et). Ettől azonban a film elég távol áll. Pedig panaszunk igazán nincs rá. Komplex, intelligens film, máskor kínosan klisés, de nem ettől nem lett az, aminek szánták. Attól nem lesz az új 2001, hogy megmarad a scifi alapszabályain belül és nem mer igazán nagyot lépni. Pedig minden adott volt. A látvány egyszerűen elképesztő. Hála a nyersanyagra forgatásnak, érződik a karcos, klasszikus filmezési metódus. A Gravitáció után nyilván nagyon erőset kellett alkotni látványon, de azt gondolom, az Interstellarnak is sikerült a bravúr. Hoyte van Hoytema képei egyszerűen csodásak, grandiózusak úgy a földi, mint az űrbéli képek is. Hans Zimmer ismét biztosítja, hogy sokáig róla beszéljenek. A színészi gárda pedig szintén lebilincselően jó, kezdve a legfelkapottabb aktorunkkal McConaughey-vel, Chastain-nel és Hathaway-jel. Egyformán jók mind a hárman, de nincs panasz Michael Cainre vagy Casey Affleckre sem.

Összegzés: Az Interstellar legnagyobb hibája, hogy annyira időtálló klasszikus akart lenni, hogy pont ettől a kissé görcsös, divatos szóval kifejezve „wannabe”-ságtól nem lesz az. Pedig nagyon jó és okos film. Nem beszél mellé, nem unalmas, feszült, és releváns kérdéseket feszeget. Parádésan fényképezett és nagyon jó kaland. Egyedül az érzelmek és a giccs két marokkal való szórása, valamint az állandóan hiteltelenül puffogtatott űr Coelho miatt nem lesz ez több egy, pusztán jó filmnél. Sok rendező szeretné, ha ilyen lenne a „csak jó” filmje.

Értékelés: 8,5/10