Thor: Ragnarök

2017

Thorral nagyon furcsán indult a viszonyunk. Az első, 2011-ben készült Branagh filmet úgy ahogy el lehetett nézni, de idegen volt a rendező kicsit Shakespear-i stílusa, egy képregényfilmhez. Pluszban még a Marvel sem nyújtott túl sok kiemelkedő alkotást. Emlékezzünk csak, ekkortájt húzták le a kritikusok a Vasember 2-t és az Amerika Kapitány első részét (amit én továbbra is remek kis kalandfilmnek tartok). De már megvolt a Hihetetlen Hulk is, ami hihetetlen rossz volt. Szóval az első fázis zárásaképp jött a Mennydörgés Istene és nagy dörrenés helyett amolyan kis pukk volt csak.

Alan Taylor pedig 2013-ban A sötét világgal majdnem földbe állította Thor sorozatot, annyira emésztethetetlenül rossz lett. Ugyanakkor Joss Whedon megmutatta a Bosszúállókkal, hogy van fantázia a karakterben, csak értő módon kell hozzányúlni. Végül úgy döntöttek, hogy pár évre picit jegelik a karaktert és addig kitalálják miképp lehetne beleintegrálni az egyre jobban egymásba fonódó MCU-ba picit pengébben a szőke fickót. A rajongók már szinte könyörögtek, hogy használják fel valahogy a Planet Hulk képregényt, ami a fanok kezében mondhatni Szent Grál. (nagy vonalakban arról van szó, hogy kilövik Hulkot az űrbe, mert túl veszélyes, és az idegen bolygón gladiátorként vív a Nagymester szórakoztatására).

Végül a jó sztori mellé már csak egy jó rendező kellett, aki érti és érzi is a karaktert, ugyanakkor van saját stílusa, humora és vágja azt a fajta drámát, ami még jól állhat egy ilyen ki ha én nem karakternek. Ő lett Taika Waititi. 2014-ben egyszer már megmutatta, hogy mennyire megy neki a humor és az abszurd, a Hétköznapi vámpírokkal. Majd tavaly elkészítette az egyik leg „csupaszív”-ebb alkotást, az árva kisfiú Julienről. A Vademberek hajszáját mi is szerettük. A legjobb tízbe is válogattuk. Lássuk, Waititi mit kezdett élete első több százmilliós költségvetésű alkotásával.

Rajongóként talán az volt a legnagyobb félelem, hogy a nyilvánvalóan szigorú megkötések közepette, „kicsit engedünk, kicsit tiltunk” Disney mennyire hagyja érvényesülni Waititi eszeveszett szórakoztató, abszurd humorát. A válasz az, hogy inkább igen, mint nem. Az egyértelműen látszik, hogy Feige-ék nem engedik ki a gyeplőt a kezük közül. A filmeknek össze kell függniük, van egy minőségbeli megkötés, ami alá – nagyon helyesen – nem mennek 2014-óta, aztán ha emellett működik az adott direktor stílusa és kezelhető, akkor maradhat. Írhatnám azt, amit nagyjából azóta az összes Marvel filmnél leírhattam, hogy „szórakoztató”, meg „nincs rendes főellenség”, „nem kellett csalódni”, de ahogy máskor, úgy most sem fogom ennyivel elintézni.

Thort bebörtönzik egy idegen bolygóra, ahol megtudja, hogy Asgardra és népére a Ragnarök vár, vagyis a teljes pusztulás. Hela, a halál istennője (a fantasztikus Cate Blanchett most nem megy nagyot) már a bolygón van és próbálja átvenni az uralmat és beindítani a pusztulást. Thornak azonban még előbb túl kell élnie egy gladiátorviadalt régi barátja Hulk ellen, Loki is feltűnik, valamint meg kell győzze Valkűrt (Tessa Thompson), hogy segítsen neki visszajutni Asgardra és leverni Hela lázadását.

Nem akarom túl sokáig kerülgetni a forró kását (már így is túlnyúlt a bevezető): A Thor Ragnarök a legjobb Thor film. Pont. A Thor Ragnarök viszont nem tartozik a legjobb Marvel filmek közé. A jobban közé viszont igen. Már rég nem beszélhetünk másodvonalról, de talán ha pontosan akarom kifejezni magam akkor inkább az Hangya, Doctor Strange, Galaxis Őrzői 2. vonalon mozog, semmint a Bosszúállók, Amerika Kapitány filmek vagy az új Pókember szintén. Részben betudható, hogy Waititinek sem sikerült igazán Asgardot és a népet közel hozni a nézőhöz. Hiába a rémült arcok és a megrázóbbnak szánt képsorok, egyszerűen nehéz úgy izgulni népért, emberekért, kultúráért, ami/aki gyakorlatilag nincs bemutatva rendesen. Nem működik a drámája, ezt nyugodtan ki lehet jelenteni. Ezt tetézi, hogy Waititi nem foglalkozik az olyan súlyosan morális kérdésekkel mint a testvérviszály, a szülői felelőtlenség, vagy a trónörökösödés. Mindent a humor oldalról próbál meg megközelíteni, ami sokszor remekül működik és szükségszerű, olykor viszont nem. Nyilván rendezőnk azt csinálta, amiben jó: Elviccelt mindent.

Thor karakterét ő is értette legalább annyira jól, mint Whedon, és remek mellékszereplőket rendelt mellé Valkűr, Korg és Hulk személyében. A lenagyobb műsort azonban Jeff Goldblum tolja le Nagymester szerepében. Mostanában nem volt igazán kiemelkedő alakítása az öregnek és lubickol ebben a dilettáns, nyegle szerepben.Ugyanez nem mondható el szegény Blanchettről, aki elég sablonos, indulatos főgonoszt kénytelen alakítani. Az akciójelenetek néhol túl vannak húzva, de a gladiátor viadalos rész egyszerűen fantasztikus. Totál elszállt itt már Waititi agya, de az biztos, hogy az egész MCU egyik legnagyobb pillanatai közé tartozik. Viszont a film inkább a csendes, gegekere építő jelenetekben van elemében. Itt érzi otthon magát rendezőnk és ezek a pár perces kis snittek egyszerűen fergetegesek. A végére aztán  megint elfárad a film, de még így marad annyi szórakoztató faktora, hogy ne unjuk szét magunkat.

Összegzés: Ez van hát. Waititi csinált végre egy korrekt és méltó Thor filmet, ami lehetett volna jobb, lehetett volna picit kevésbé humoros(kodó olykor), de okunk nincs panaszra. Egy kellemes vasárnapi délutáni limonádénak tökéletesen megfelelt és a feladatát is ellátta: Nevesen tovább görgette az MCU történetfolyamát. Na meg végre van annak a két karakternek is egy jó filmje, akinek eddig nem volt.

Bővebb olvasnivaló: A mafabon