A vörös teknős

La Tortue Rouge

2016

Egészen ledöbbentem, mikor megláttam a moziműsoron, hogy valamelyik forgalmazó bevállalta a tavaly Cannesban körülrajongott Michael Dudok De Wit filmjét, A vörös teknőst.

No, nem azért mert egy mesének nehéz lenne alapvetően célközönséget találni, hanem azért mert ennek az! Ha, azt mondom, hogy a Ghibli Stúdió berkeibe tartozik a mű, mindjárt érthetőbb, miért is voltak kételyeim, hogy valaha filmszínházban tekinthető meg ez az alkotás. A japán Ghibli ugyanis elképesztő filmográfiával rendelkezik, szinte minden alkotásuk kivételes és minőségi, de a legjobb esetben sem 10 éveseknek készült. Hogy közelebb hozzám ezeket a kivételesen nevezett filmeket, álljon itt egy rövid lista bizonyíték gyanánt: Laputa - Az égi palota, Szentjánosbogarak sírja, Totoro - A varázserdő titka, Chihiro Szellemországban vagy A vándorló palota.

2013-ban, mikor a Szél támaddal  Mijazaki Hajao bejelentette visszavonulását, talán a stúdió sem gondolta, hogy az első közönségsikerre egy európai (pontosítva: holland) rendező vezeti a céget.  De Wit azonban nem számít kezdőnek az érzelmes, értelmes felnőtt mesék készítésében.  2001-ben például Oscar díjat kapott az Apa és lánya című rövid animációs filmért. Elmondása szerint, ez nem játszott szerepet abban, hogy a Ghibli felkérte A vörös teknős rendezésére. Azért ízlelgessük az alábbi mondatot: A 30 éves tradicionálisan japánokat foglalkoztató, több Oscar díjas Stúdió csak úgy rácsörgött De Wit-re, hogy "Van-e kedved nekünk filmet készíteni?". Nem semmi.

Ahogy az sem, hogy rendezőnk komoly filmográfiával rendelkező alkotókat megszégyenítő magabiztossággal vezényelte le, élete első hosszú filmjét. Ráadásul nem túlzok, ha azt mondom: Egy olyan történetről beszélünk, ami konkrétan egy egész életről és az élet megpróbáltatásairól mesél mintegy alig 80 percen keresztül. A legszebb az egészben, hogy ezt pusztán képekkel és egy elég minimalistára, ám kissé ismerősre hangszerelt filmzenével éri el. A nem egész másfél órában egyetlen egy szó nem hangzik el. Ismerős valahonnan? Főszereplőnket egy vélhetően hajószerencsétlenség után ismerjük meg, amint a tengeren hánykolódik. Egy lakatlan szigetre sodorja a hullám, és mint a legtöbb ilyen film, főhősünk megpróbál boldogulni és nem beleőrülni magányába.

Megannyiszor megpróbál kihajózni a nyílt vízre, de egy vörös teknős mindig elsüllyeszti lélekvesztőjét. Amikor a férfi kezdi feladni, hogy valaha kijut, megjelenik egy vörös hajú nő és együtt élnek le egy egész életet. Igen, kb egy órában is sikerült annyi tartalommal és érzéssel megtölteni a szerelmet, annak beteljesülését és elmúlását, amire soha nem gondoltam volna. A legfőbb, hogy ezt erőlködés és giccsek, pátoszok nélkül érte el De Wit és jó néhány magyar (A Kecskemétfilm dolgozói) akik tevékenyen kivették a részüket a mű elkészültéből. Folyamatosan törekedtek arra, hogy mindig legyen valami érdekes a képen. Tökéletesen használták ki a rendelkezésükre álló rövid filmidőt. Sokszor használnak középre igazított nagytotálokat, hogy még élményszerűbb legyen a kép és még inkább átjöjjön az érzés, hogy akármit csinál az ember, a természeten és annak erején sosem tud túlnőni.

A vörös teknős, szuperül terel és igazít a saját filmes érző, lélegző attitűdjéhez. Rögtön beszippant és nem enged el. Pofátlanul bátran lépte meg a beszéd nélküliséget. Úgy érzem, ha főszereplőnkről bármi kiderült volna, rögtön elillant volna a varázs. Egy minimális előtörténet, egy elhangzó mondat, egy vallásra, nemzetiségre utaló  jel, már rombolta volna az univerzális jelentéstörténet és szimbolika jeltárát. Sikerült elérni azt, hogy én, te vagy bárki más beleképzelje magát a hajótörött szerepébe. Így viszont képes kézen fogni, és végigterelni ezen a tényleg érzelmi hullámvasúton.

Összegzés: Nagyon kevés film képes arra, hogy képekkel ilyen gyönyörűen meséljen az életről. Pokoli nehéz ám dialógusok nélkül alkotni. A vörös teknős, mindenféle izzadság szag nélkül beszél az életről. Nem gondolom, hogy hibátlan, nekem pl. a misztikussága csak egy oldalról tetszik, de nyilván nem szeretnék spoilerezni. Az viszont biztos, hogy már januárban megvan az év egyik legszebb, legegyedibb és legembertpróbálóbb alkotása.