Éjszakai ragadozók

Nocturnal Animals

2016

Az elgondolkodtató és a mozi után velünk maradó, esetenként felkavaró filmekkel általában úgy vagyok, hogy hagyok nekik 1-2 napot leülepedni. Lásd például Éjjeli féreg vagy Fogságban. Most azonban Tom Ford filmje annyira durván beütött, hogy úgy érzem azonnal írom kell róla.

Amikor a híres divattervező kijelentette, hogy ő bizony rendezni akar, kinevették. "Csak egy újabb gazdag manusz, aki nem tud mit kezdeni magával" -mondták. Aztán, amikor Colin Firth-nek hozott egy Oscar jelölést és úgy en bloc jó dicséretekkel halmozták el, kezdték komolyan venni. Most eltelt hét év és kijött az új filmje az Éjszakai ragadozók. Olyan már persze akadt a filmtörténelemben, hogy színész, színésznő, operatőr, vágó rendezett filmet. Van akiknek elég jól is szoktak sikerülni (Ben Affleck, Robert Redford, Eastwood stb..), de most idén egyértelműen Tom Ford a meglepetés ember. Új filmje ugyanis egészen biztosan minden "év filmje" listán ott lesz. Nem is érdemtelenül.

Susan (Amy Adams) egy galériában dolgozó, a művészlelkű, középkorú, kiüresedett, hideg házasságban élő, férjezett asszonyok jellegzetes életét éli. Gazdag, szép, tehetséges, mégsem igazán tud örülni az életének. Egyik magányos, szürke hétköznapján csomagot kap exférjétől, Edwardtól (Jake Gyllenhaal) Éjszakai ragadozók címmel.  A könyv Susannak van ajánlva és a férfi kéri olvassa el. A nő belekezd az olvasásba, ami egy Tony nevű (Jake Gyllenhaal) férfiról szól, aki lányával és feleségével utazik Texasban, amikor éjszaka egy pszcihopata redneck banda leszorítja kocsijukat az útról és elrabolja Tony szeretteit, a férfit meg kint hagyják a puszta közepén. Családja keresésére indul egy igazi texasi sheriffel, Bobbyval (Michael Shannon).

Az Éjszakai ragadozók tulajdonképpen kettő (és fél) film egyszerre. Több szinten működő alkotással van dolgunk. Egyrészt van ugye az a szál, amiben 'valós' időben olvassa Susan a regényt és éli az életét. A másik szál természetesen Tony drámája. Egy feledik szálban pedig Susan és Edward kapcsolatába kapunk betekintést visszaemlékezés formájában. Hiszem, hogy ezt a történetet nem lehetett volna más elbeszélés móddal jobban elmesélni. A történetek és idősíkok vágásával (amolyan Memento szerűen) éri el Ford a kívánt hatást.

A történetek ugyanis nem oltják ki egymást, hanem rásegítenek a cselekményre

és egyértelmű az is Susannak, hogy a könyv az ő házasságukról szól. Keveset hangoztattam, de sokáig foglalkoztam vágással. Én csak főleg technikailag próbálkoztam, és tudom, hogy nem egyszerű dinamikussá vágni egy filmet. Itt viszont Joan Sobel nem pusztán technikailag végzett lenyűgöző munkát (mekkora király jelenetek azok, amikor az adott film csúcspontján átváltunk kicsit Amy Adams dermedt arcára), hanem dramaturgiailag is. Félelmetesen jó. Talán a Közösségi háló óta nem láttam ilyen elképesztően újszerű és hibátlan vágást. Mindenképpen Oscar gyanús.

Szóval itt van nekünk két film egyben, merőben más stílusban. Míg Susan élete egy igazi dráma, addig a könyvbéli cselekmény vérbeli pszicho thriller. Ezt a két műfajt tökéletes ritmusban váltogatja és szinte elképesztő, hogy a film nagyjában egy könyv történést látjuk megelevenedni. Tudjuk, hogy ami vizuális látható, az valójában csak a papír lap, amit Edward küldött. Mégis sokkoló. Azért is brutális, mert amit látunk, az voltaképp nem más, mint Susan fantáziája. Ahogy Ő látja az eseményeket. Ahogy beleképzeli volt férjét és kicsit magát is a történetbe. A másik oldalról mutatja, hogy milyen borzasztó nehéz feladat volt ez Amy Adamsnek, hiszen a saját jeleneteiben egy könyvet kell olvasnia. Ezt kellett izgalmassá tenni és természetesen Ford mértéktartó stílusára itt is jellemző, hogy egyetlen egy harsány nagy jelentet sem adott Adamsnek (aki végig egyedül van), mégis a visszafogott alakítása a kulcs. Arca és gesztusai végigjárják az érzelmek széles spektrumát. 

Könnyen lehetett volna ez a film egy nagy blöff. Félre mehetett volna az egész stílusa, hiszen egy divattervezőből lett önjelölt direktor művét látjuk. Tom Ford mégis állja a sarat. Egyszer sem esik túlzásba. Egyszer sem éreztem azt, hogy túl művészieskedi (najó, talán a nyitó jelenet  groteszk abszurditása ebbe a kategóriába esik). Sőt! Pont azt bizonyítja, amit eredeti szakmájában is tett: Rendkívüli eleganciával és stílussal vezet kézen fogva a két óra alatt. Szó szerint, mert a film a széttagoltsága ellenére simán érthető.

Pont annyira kavarja meg csak a dolgokat, hogy kelljen gondolkodni, de ne veszítsük el a fonalat.

Remek, nem egyszer festménybe illő képeket mutat. Nem húzza túl a filmjét. Remek szimbolikákkal dolgozik. Jó kérdéseket vet fel, amiket nem írnék le ide a spoiler veszélye miatt. De legyen elég annyi, hogy az örökletes elvárások, az erős férfi szerepe és a hibák be nem láthatatlan következményei egy kapcsolatban, mind mind okos kérdések. A válaszok azonban pont annyira sokkolóan és hatásosan vannak megválaszolva, mint a Holtodiglan esetében.

Kár lenne azonban lezárni Adamsnél a szereplők dicsérését. Az biztos, hogy neki volt a legnehezebb dolga, azonban ebben a filmben a férfiak szerintem nagyobbat alakítottak (nyilván az igazságosság jegyében írjuk fel, hogy nekik volt a hálásabb és látványosabb szerepük). Jake Gyllenhaal természetesen szokásosan óriásit alakít. Egyrészt van karakterének egy nyugodt és érzelmes oldala, másfelől van egy erős és állatias. Mind Edwardként, mind Tony-ként pazar. Az igazi show-t azonban meglepetésre a mellékszereplők vitték el. Kezdve Michael Shannon kissé hebehurgya, mégis erős és igazságos sherrifjével. Egy egy köhintéssel, szemrángásával képes olyan kiszámíthatatlanságot kölcsönözni karakterének, hogy a néző csak pislog. A szövege és akcentusa csak hab a tortán. Aaron -Taylor Johnson (Kick Ass, Godzilla) is remekel a suttyó, kattant redneck szerepében. Tőle vártunk legkevésbé egy nagy alakítást.

Összegzés: Nehéz belekötni ebbe a filmbe. Esztétikus, elegáns, igényes, remek színészi alakításokkal és bivaly erős rendezéssel megtámogatott, pazarul megírt, több szinten működő film. Egyszer elborzaszt, máskor gondolkodásra késztet, majd megdöbbent. Teljesen elszívja a levegőt. Jó példa erre az a kis mozi, amiben néztem. Az első 3-4 percet végigröhögcsélő brigád, a film végére a székbe süppedve, még percekig nem kelt fel a végefőcím  feltűnésekor. Nem túlzok, ha azt mondom: korszakos mesterművel van dolgunk.

Vágysz plusz érdekességre? A mafab.hu-n nézz szét!

A FILM VÉGÉVEL KAPCSOLATOSAN SPOILEREK ALUL: (jelöld ki a szöveget, hogy látható legyen)

A jelenet, amiben azt látjuk, hogy Amy Adams végre megbeszél egy találkozót a 19 éve nem látott ex-féjrével, a könyv elolvasása után. Majd telnek a percek, órák és az étterem bezár, a férfi viszont nem jelent meg. Egy olvasatban ott van Edward drámája, amit a házasságából és annak vége szakadásából élt meg. Maga a könyvbéli feleség és gyermek halála a saját sorsára reflektál. A gyász, amiképp ő is elvesztette a nejét és gyermekét esélyt sem adva neki, a hazásságuknak, a sikereinek és a születendő gyermeküknek. A férfi a könyv végével azt üzeni, hogy ideje búcsúzni a múlttól.

A másik kézenfekvő magyarázat, hogy Edward végre beteljesítette azt, amivel Susan vádolta: Nevezetesen sosem lesz sikeres író. Vagy könyvei nem olyan jók. Nyilvánvalóan ezúttal elbukott a nő, hiszen maga, a lebilincselő regény sodorta újra a férfi közelébe és emiatt akarta találkozni vele. Amikor órák óta ült ott és várta, rá kellett döbbennie végérvényesen, hogy egy csúf bosszú áldozata lett (erre szintén vannak jelek, elég csak a Revenge poszterre gondolni Susan galériájában). A férfi sosem akart találkozni vele. Ahogy Elie Wiesel fogalmazott "A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny".  Vagy egy másik idézetet idevéve: "Gyilkos, mint az írott szó". Susan be kell lássa, hogy részben az anyja hatására hibázott és csak ül ott a gúny, a sebzettség, a kiüresedés és a fellángolás előtti érzelmek azonnali kioltása közepette, ha lehet még inkább egyedül, mint előtte bármikor.

Ti mit gondoltok?