Az első ember
First Man
2018
Le kell szögezni valamit, mielőtt a Chazelle rajongók harakirit követnek el, vagy engem húznak karóba: Damien Chazelle nem egy ígéret. Nem egy ígéretes beteljesülésre váró karakter. Ez a 30-as évei közepe felé haladó legény, már most többet tehet meg mint a kollégái zöme. Ő már most olyan szinten van, amire más évtizedeket vár. Botorság lenne várni tőle a csodát, ami majd az A ligába kapitulálja. 2014-ben lábtörlés nélkül rúgta be az ajtót a Whiplash-sel, majd 2016-ban, akinek kérdése volt az ő zsenijét illetően, akkora választ adott a LaLaLand-del, hogy azóta is visszhangzik. A csúcson van, és ezt a helyzetét kegyetlenül ki is használja, mint az ilyen szinten álló munkatársai. Nevezetesen, azt rendez, azzal és annyi pénzből, amit, akivel és annyiért amennyiért csak akar. Dobta a jazzt, mint témát és megrendezte a Holdaraszállást.
Bár ne tette volna. Igen, hangsúlyozom nagyon kedvelem Chazellet, és rajongója vagyok én is, de amit itt művelt, azt nehezen lehet dekódolni. Még csak azt sem mondanám, hogy az Ő hibája Az első ember nem túl erős minősége. A történettel kár lenne foglalkozni, hiszen megannyi film és sztori van róla, és ismeri mindenki az 1960-as években az USA űrprogramjának lemaradását a Szovjetunióval szemben. Az évtized arról szólt, hogy eljussanak a Holdra. Súlyos áldozatok, és dollár trilliók árán végül Neil Armstrong és csapata eljut végre oda, ahova mindig is vágytak. Ezt az alig egy évtizedet dolgozza fel a film.
Átnézve a rendező életművét nem nehéz kimatekozni mi mozgatta, hogy megrendezhesse a filmet. Az előző két filmjét is a nagy cél beteljesülése érdekében történő már már függőségi viszonyba taszító mániákus siker hajszolás a központi elem. Nincs ez másként sem, Armstrong kitartóan hajszolja, hogy eljusson a Holdra. Nézzük át mi is király a filmben: Justin Hurwitz. Elképesztően jó zenét kreált megint. Félő volt, hogy a LaLaLand után mit tud kezdeni egy kevésbé a zeneiség témájára támaszkodó filmmel, de megoldotta. Nagyszerű, Oscar kompatibilis dalok. Aztán a hangkeverés. Ez a film maga a nagybetűs HANGKEVERÉS. Egyszerűen döbbenetes. Tom Cross vágó megint fantasztikus munkát végzett. Ellenben Linus Sandgren képei helyenként csodásak, helyenként meg az ember gyomra felfordul a remegéses, kézikamerás stílustól. Claire Foy, Armstrong feleségének szerepében az egyetlen értékelhető színészimunkát végzi el. Megvannak a filmnek a maga nagy pillanatai, drámája és érdekessége is de…
… az egész film valami elképesztően száraz, steril és unalmas. Az érzelmei közül semmi nem működik. Merthogy nagyjából nincs is. Erre írtam, hogy talán nem teljesen Chazelle hibája, mert Neil a való életben is egy hideg, racionális, gépies, érzelemmentes ember, akivel nehéz mit kezdeni. Egyszerűen az ő történetének a kettősségét az adja, hogy egy őrületesen nagy tettet vitt véghez egy rém unalmas ember. Ryan Gosling a szerepében pedig pontosan ennyire unalmas és sótlan. Josh Singer író (Spotlight) vért izzad, hogy feldobja a filmet és az űrbázison játszódó jelenetek és Armstrong kollégái közti kommunikáció még szódával működik is, de egyébként semmi. Nem vártam a nagy giccses Hollywood-i csinadrattát Chazelletől, de azt azért igen, hogy izgalmasan mutatja be ezt a nagy horderejű eseményt. De nem. Még a rendezés is unalmas. Az Interstellarból ismert kameraállásokat használja és felmondja a leckét. Helyesen ugyan, de tankönyvízűen.
Összegzés: Ez egy kicsit nekem a "van ez a film, de minek?+ iskolapéldája. Technikailag elvitathatatlan, hogy AAA minőségű alkotás. Az írás viszont egy bezárkózott, önmagában vívódó ember drámája (jól erősítik azok a jelentek, amikor egy kicsit beszól „Itt állnék a kertben, ha beszélgetni akarnék?”), akinek roppant érdekes a munkája, és reménytelenül érdektelen az élete és a családja. Ennél fogva az ő róla készülő alkotás is csak egy sótlan film. Drámai, nagyszabású, helyenként igen izgalmas, de mégis sótlan és steril.
