A sziget szellemei
The Banshees of Inisherin
2022
Ritka manapság az olyan férfias film, ami tűpontosan talál be a férfi lélekbe, és aminek igazából csak a végefőcíme után kezdjük felfogni, hogy mennyire óriási filmet is láttunk.
Az ír Martin McDonagh ötödik rendezése azért is kemény, mert ebből ez a harmadik amire rá lehet mondani, hogy időtálló klasszikus lesz (és a másik kettő se kutyafüle, még ha Si-Cu is van benne). A sziget szellemei pedig egy olyan csodás, a felszínen egyszerű, de valójában pokoli komoly alkotás, amivel meg merem kockáztatni a rajongók által Szent Grálként kezelt In Brugeson is túltesz. 100 évvel ezelőtt Írországban javában dúlt a polgárháború, ám egy kicsiny sziget kicsiny közösségét ez kevésbé érintette. Ők egymásnak vannak, egymásért léteznek és igyekeznek lefoglalni magukat. Amikor elindul egy szokásos nap, a kicsit együgyű Pádraic (Colin Farrell) elindul idősebb barátjáért Colmért (Brendan Gleeson), hogy a délutánt szokásosan a kocsmában töltsék vedeléssel és dalolással a férfi nem vesz tudomást a barátjáról. Majd később teljesen rezignáltan közli vele, hogy idegesíti, és többé nem tekinti a barátjának. Pádraic próbálja megérteni mit akar mondani ezzel cimborája. Colm, hogy tudatosítsa benne elhatározását, kijelenti, ha még egyszer életében hozzászól mindig levágja az egyik ujját.
Egy ilyen kis közösségben, egy ennyire egymásra utalt csapatban a magányosság alapvető értékekkel bír. Az, hogy párt talál magának az ember esélytelen, de ugyan barátot sem egyszerű. Éppen ezért nem érti Pádraic, miért sértik meg azzal, hogy ignorálják az életéből, amikor szemre semmit nem követett el ellene. Akivel történt már olyan, hogy egyik napról a másikra eltűnt az életéből valaki, akit szeret, könnyen tud azonosulni a férfi fájdalmával és feldolgozási traumájával. Ne gondoljuk azt, hogy McDonagh egy fájdalmas, ítélkező drámát készített. Minden ilyen esemény nehezteléssel kezdődik. Aminek a meg nem beszélése után élősködést kezdünk vizionálni a másikkal szemben. De Martinnál nincsenek jó vagy rossz karakterek. Alakja és arca van az életnek. Most épp Colmnak és Pádraicnak nevezte el. A barátság szétesése egy univerzális témakör. Mindig fájdalmas akárki, akárkik szenvedjék el. Csak míg manapság „mi” hagyjuk a másikat és kerüljük, addig 1923-ban főleg ezen a kis szigeten nem bírod kikerülni az illetőt és kénytelen lennél magyarázatot adni a tettedre.
Természetesen Martin annál sokkal jobb író, hogy erre az eseményre fűzze fel a film majdnem két óráját. Hamar kiderül, hogy Colm miért hanyagolja egykori barátját. A világon ugyanis vannak fontosabb dolgok annál, hogy valakivel minden nap hullarészegre idd magad. Vágyj valami többre, másra. A köztes időben azért bedob még olyan pihepuha szálakat az író, hogy milyen a kis ütődött fiú (Barry Keoghan) nehéz, erőszaktól sem mentes családi élete és minden fájdalmas és sértően hülye mondatában ott van a fájdalom, a segélykérés. Ő próbálja meg betölteni az űrt Pádraicban. Ehhez pedig Keoghan élete legjobb alakítását hozza, ahogy Farrell is simán ott lesz az Oscar esélyesek között. Gleeson kapta a hálátlanabb szerepet, de a pokróc, kövér egykori barát karakter így is arannyá válik a kezei között.
Összegzés: Tűpontos jellemrajz az emberi jellemről, a személyiségfejlődéséről. A sziget szellemei rengeteg mindenről szól „rövidke” játékideje alatt. Barátságról és mint kapcsolat, annak végéről. Félelem a haláltól, az örökségünktől. Hogy milyen emberekkel vegyük körbe magunkat. A férfiakról, hogy mennyire nehezen (vagy egyáltalán nem) nyílnak meg. Pedig ugye egy ideig az volt a standard, hogy a „nőkkel nem lehet beszélgetni”. Megértem, hogy valakinek a fekete humora a filmnek, kissé távolságtartó viselkedése furán hathat, de ne legyen kétsége senkinek: Ez az év filmjei listán a legtöbb helyen ott lesz, ráadásul előkelő helyen. Martin McDonagh pedig eddig is szuper író-rendező volt, de most már bizonyos, hogy drámaíróként a világ elitjébe tartozik.
