Portré a lángoló fiatal lányról

Portrait de la jeune fille en feu
2019

Év végén lehetett már hallani, hogy van ez a francia film, ami nagyon jól sikerült és mennyire szép és jó. Végre eljutottam oda, hogy megnézhessem és minden igaz. Nagyon szép és jó. De, hogy mitől is arra érdemes kitérni. Héliose (Adele Haenel) egy úri család leánya. A 18.századi Franciaországban járunk. Tehetős és úri pár keresnek neki, de mindenképp szeretnének róla festetni egy portrét, hogy kiszemelte láthassa. A fiatal lány viszont sosem elégedett a képekkel és igazán a helyzetével sem. Anyja cselhez folyamodik. A vele egykorú és tehetséges festő Marianne (Noémi Merlant), amolyan felvigyázó, támogató jelleggel kerül mellé. A feladata, hogy titokban megfigyelje a lányt és úgy készítsen el egy tökéletes portrét, hogy az alany nem tudhat róla. A két fiatal lány többet is kezd érezni a barátságnál. Azért kellett a hosszabb történetleírás, mert az egész film nagyjából ennyi. Látszólag. Egy szerelmi viszony kialakulása, be vagy be nem teljesedése. Szeretem a szerelmi történeteket, már akkor, ha elhiszem, hogy az adott két személy egymásba szeret. Ha elhiszem, hogy a forgatás után is együtt tudnánk maradni, még akkor is, ha azonnal szétreppenek, mikor felhangzik az "ennyi" csapó. Itt az volt végig az érzésem, hogy ezek a lányok a való életben is egy párt alkotnak. Döbbenetes a kémia. Csak a legjobb mozikban lehet tettenérni ennyire vásznat felégető viszonyt két ember között. Ráadásul pompás díszletek és olyan gyönyörű kosztümök és fényképezés mellett, hogy ihaj. Teljesen giccsmentes, a pátoszt kerüli. Csendes, nyugodt óda a szerelemhez két fantasztikusan tehetséges színésznő prezentálásában. Az egész túl intim ahhoz, hogy láthassuk mégis megnézhetjük bármennyiszer. Két óra után csak néztem és sajnáltam, hogy vége.

Nyomorultak

Les Misérables
2019

Franciaország tavalyi Oscar nevezettje. Mondjuk ezzel sem tudták volna megnyerni a legjobb idegen nyelvű filmet, de teljesen megérdemelten volt az amúgy igen erős mezőny tagja. Egy olyan történetet láthatunk, ami Franciahon azon arcát mutatja, amit még a helyiek sem akarnak látni. Stephane egy kisvárosi rendőr, aki átkerül Párizsba egy civilruhás egységhez, ráadásul rögtön a város legproblémásabb negyedébe. Hamar rájön, hogy társai napi szinten űzik a lakók megalázását ("csak az erőszakból értenek"), cseszegetését. Jól ismerik a lakókat, jól ismerik a környéket. Muszlimok, cigányok, kábítószerdílerek és gyerekbűnözők. Stephanet sokkolja a látvány, a mindent átható korrupció, bűn és erőszak.
Ladj Ly rendező, saját megtörtént esetét dolgozza fel/át. Egy nap történetét meséli el, ami nagyjából úgy indul, mint a többi szar nap. Aztán napközben elcsesződik minden. Egy gyermek elrabolja a cigányok cirkuszának bébi oroszlánját. A rendőr csapat elcseszi az ügyet kutatás közben meglőnek egy gyereket. Az égből egy drón az egészet felvette. Az amúgy is forró és robbanásközeli nyári napon, ha kikerül ez a felvétel az egész negyedet lángba boríthatja. Meg kell szerezni a drónt, mielőtt baj lesz. Lényegében ennek az ügynek a felgöngyölítése zajlik már már dokumentarista részletességgel. Egészen döbbenetesen beszéli az utca nyelvét Ly és soha egy pillanatra sem érződik mesterkéltnek vagy túltoltnak. Van benne pár nem túl jól kibontott háttérinfó, kapcsolat, de végső soron az egész filmet az utolsó 20 perces pokoljárására vezették fel, ami csak úgy málházza ránk a nehéz pillanatokat. A végén pedig egy olyan hibátlan lezárással, ami tényleg ritkán születik a filmtörténelemben. Talán nem véletlen jutott eszembe róla a régi hasonló erőszakot feldolgozó La Haine. De ezen felül is jut legalább három nagy pillanat a filmben, ami manapság pont hárommal több, mint az átlag.