Volt egyszer egy...Hollywood

Once Upon a Time...in Hollywood
2019

Quentin Tarantino elkezdett megöregedni. Nem a stílusa, hanem ő maga. Elkezdte érdekelni a hagyatéka. Elkezdett visszatekinteni a munkásságára, és mivel tudvalevő évek óta, hogy maximum tíz (belengette, hogy a Volt egyszer után megáll akár, de ezt hagyjuk most) mozifilm és *dropmic. Akár hihető is, hiszen ez az ember független filmesként szinte mindent elért, amit rendező elérhet. Masszív rajongótábor, a wc-s néni szerepekért hízelgő sztárok, egymásra licitáló producerek, stúdiók, díjak stb... Ez persze eléggé önsimogatóvá tette a dumagyáros mestert, de a lényegen nem változtat. Kurva jó író és rendező. Valami hasonlót él meg most, mint Cuarón a Rómával. Fiatalkorát és lakhelyét kezdte el górcső alá venni és talált egy témát (persze megint 10 évre visszamenőleg), ami filmre kívánkozott.

Annyi minden zajlott Cannes óta, hogy pont jó, hogy kicsit leülepedve láttam és írok most róla. Hagyjuk a botrányokat, hagyjuk a nagy szavakat, a "legjobb a legjobbak közül" és a "legszarabb unalmas evör" jelzőket. Elég a szélsőségekből. Ma még divatos beállni valami mellé vagy ellen teljes mellszélességgel, de remélem hamarosan ciki lesz. Mert az igazság most is (nem odaát, hanem) félúton van. A Once Upon a Time egy zseniálisan összerakott tárlatvezetés. Részben Tarantino elméjének mélyére, ahol tényleg minden a filmezés és a filmek rajongása körül forog. Másrészt meg annak az 1969 Los Angeles városának közepére, ahol épp kezd megváltozni Hollywood. Itt ismerkedünk meg Roman Polanski és Sharon Tate szomszédjával a kitalált Rick Dalton (Di Caprio) egykor ünnepelt, mára lecsúszott western színésszel, és annak dublőrével Cliff Booth-szal (Brad Pitt). A változó idők szelét már érzik, de még megpróbálják a víz felett tartani a fejüket. Tarantino külön kérte, hogy ne sokat írjunk a filmről, bár nem lehet igazán nagy poénokat lelőni (merthogy alig van), de akkor legyen így.

Ahogy már annyiszor írtam (az elmúlt hónapok elemzéseiben) QT mindig képes megújulni, ahogy a stílusa kezd uncsivá válni. Megtette egyszer a Jackie Brown-Kill Bill-Death Proof-fal és valamennyire az Aljas nyolcassal, de most megint egy új oldalát láthatjuk. Az őszinte, kitárulkozót és melankólikust. Egyértelműen látszik, hogy ez egy mozirajongó ódája a mozihoz, a letűnt és talán újra letűnő korhoz, művészeti ághoz. A hangulat izzik, maga 1969 sem lehetett jobban 69-es, mint itt. A témák, a forgatásokba bekukkantások (najó sokszor huszonpeces be"pillantások") és a színészi játék is zseniális. Most ebben nagyon sok meglepetés nem lehetett. Az viszont már problémásabb, hogy meglehetősen magára hagyja a nézőt a mester. A történet nagyon sovány, és noha tele van dobálva referenciával és utalással, nem elégséges 165 percig fenntartani az érdeklődést, DiCaprio helyenként Jordan Belforti szétcsúszása és Pitt túlzott macsósága is minden túlzás nélkül szuper és emlékezetes. A vágás, a fényképezés csodálatos, a zene milyen lenne? Fél Hollywood itt toporgott egy apró szerepért, legyen az Emile Hirsch, Margot Robbie, Bruce Dern, Michael Madsen, Margaret Qualley, Al Pacino, Timothy Olyphant, Dakota Fanning stb...

Mindenképp furcsa látni a rendezőt, aki már mindenkit kigúnyolt a karrierje során, nácit, olaszt, franciát, zsidót, négert, négerező rasszista négert, háborús hőst, fajvédőt és rabszolgát, kínai kultúrát, animét, öreget és fiatalt, nőt és férfit, de még a műfajokat is. Most itt hiányzik a pikírt humor, a rafinált sztori, a megdöbbentés és a váratlan. Műfaji kavalkád az igaz, mert a dráma és a nyomasztás mellett van humora és van szíve, de mégis furcsa. Lehet ez a váratlan újabb ingert ad neki, nekünk inkább feszengést. Nekem biztosan.

Összegzés: Ugyanolyan furcsán állok ehhez a filmhez is, mint álltam egykoron a Jackie Brownhoz. Tetszik, lentebb adtam az elvárásból és élveztem, de hiányérzetem van. Nem várom el, hogy QT ugyanaz legyen filmről filmre, hiszen pont a megújulás miatt az, aki. Valahogy mégis felszínesnek érzem a történetet. A szerelmi vallomását és idegenvezetését Hollywoodban viszont túlzónak. Minden jó benne, ami szerethető az ő munkásságában, legyen az színészvezetés, zene, fényképezés és korrajz. De most a történet és a dialógusok szenvedték meg a melankolikus visszaemlékezését, ez pedig már kevésbé jó, ha egy olyan emberről beszélünk, akinek a munkásságát a fentebb emlegetett két dolog indította el, azon az úton, ahol ma megtehette azt, hogy ignorálja ezeket.