Mission Impossible pentalógia I.rész
1996., 2000.
Amikor elindítottam ezt a sorozatot öt és fél éve kitűztem egy fontos kritériumot magam elé: Ebbe a rovatba csak olyan filmeket fogok betenni, ami minimum 8 pontot el tud érni az értékítéletemben. Mindegy, hogy az mennyire híres, botrányos, szerethető stb… ha legalább a jó (ez a 8 ponttól felfelé) értékelést nem hoz, nem rakom ide. Ezt most meg kell szegjem, de jó okkal teszem. Mivel pár hét múlva debütál a világ egyik legkirályabb sorozata a Mission Impossible 6.része, gondoltam miért ne vegyük górcső alá a régi részeket is. Főleg, mivel nagyon úgy fest, hogy a megújuló 2011-es kaland óta a Fallout is simán ott lesz az évvégi listák élbolyában. Ehhez viszont elkerülhetetlen, hogy a kicsit bénácskább, bekurblizó első két részt is megkritizáljuk, na nem nagyon, csak amennyire rászolgál. Lássuk.
I.rész
A 90-es évek közepét írjuk. Az akciófilm ünnepelt műfaj, a cgi-nak köszönhetően egyre több, ambiciózusabb projekt kap zöld utat. Mivel James Bond is nagyokat megy ez időben, a Paramount is akar magának valami menőt, valami olyan sorozatot, ami csak úgy pergeti az asztalra a dollár millókat. Fogták is és kis egyezkedés után leporolták a nálunk csak Akciócsoport néven futó régi tv sorozatot, hogy abból egész estés filmet készítsenek,új karakterrel. Ő lett Ethan Hunt (Tom Cruise), aki mára már a popkultúra egyik ikonja. Talán ez volt a Paramount legnagyobb dobása, hogy képesek voltak egy ennyire szuper kémet kiokoskodni. Pedig kezdetben Cruise egyáltalán nem állt készen a szerepre. Bezzeg ma. Nem véletlen talál mindig vissza ehhez a karakterhez, mert ez egy olyan biztos pont egész karrierjében, amivel garantáltan nem nyúl mellé nagyon.
Mivel olyan nagyot nem akart azért a stúdió kockáztatni, semmiképp nem akarták valami kezdőre bízni a rendezést, ezért is kapta meg a Carriet és A sebhelyesarcút leszállító Brian De Palma a stafétabotot. Őszintén szólva nem kedvelem őt annyira, és ezt a filmet sem tudtam különösen megkedvelni tőle. Pedig alapvetően jó a Mission Impossible, csak furcsa. Teljesen nem mert elszakadni a tv sorozatos köteléktől, ez pedig DePalma trehány rendezésében és furcsa szögeket használó fényképezésben és kapkodó vágásban manifesztálódik. Ha nagyot akarnék mondani, azt is meg merném tenni, hogy egyszerűen nem mozifilm minőségű a MI.
A sztori tipikus kémfilmes: Egy ügynöklista körül forog, amely a világ legjobb titkos ügynökeinek nevét tartalmazza és amelyet egy volt orosz kém dobott a feketepiacra. Huntot és csapatát belekeverik, hogy aztán tisztára mossa a nevét. Vagy nem. Azt meg kell adni a filmnek, hogy csavaros, hangulatos és izgalmas. Igazi macska-egér játék Hunt és a nemezisei között. Kicsit mi is át vagyunk verve néhányszor, de nagyot nem mertek kockáztatni, így éles szemű nézők, viszonylag hamar átlátják a csavarokat. A kémfilmes vetület tehát ül, és hát azt kell mondjam az akció is. Körömlerágó üldözések, akciók, robbantások és bunyók, valamint néhány, később sok film által igazán sokat idézett alapvetés jelent, lásd pl. a vonat tetején a bunyó vagy a lézerteremben tetőről lógás. Cruise itt még nem nyomta agyon annyira az egójával a filmet, mint a későbbi részekben, de láthatóan sokat köszönhet neki az MI, és fordítva is. Hagy helyet Ving Rhamesnak, Jon Voightnak és Jean Renonak is. Sőt még az állandó idegbetegségével és túljátszott manírjaival a jó Tom a legidegesítőbb. Fura, mi?
Összegzés: Nagyon jól lendíti be a frencsájzt ez a rész, de messze nem tökéletes. Sőt. Viszont az akció, a látvány és az izgalom nagyon ül. Nem egy sokszor megnézhető film, nem is évtizedének legleg-ebbje, de azért a hibáival együtt is szerethető kém-akciófilm.
További infók a mafabon:
II.rész
4 év telt el az első film óta. Ekkora már megszerették annyira az emberek, hogy nyugodtan lehetett a 90-es évek egyik legkirályabb kém-akció filmjének hívni. A királyság egészen 1999-ig tartott, amikor is egy szemüveges-bőrkabátos illető, bizonyos Mr. Anderson, alias Neo úgy csapott oda az akciófilmeknek, ahogy azóta stílusban senki. Naná, hogy nem hagyhatta meglovagolatlanul a hullámokat az MI, sem. Menő rock zenéje volt a Mátrixnak Marilyn Mansonnal és Rob Zombieval? Szerezzük meg magunknak a Limp Bizkitet és a Metallicat. Használjuk mi is a bőrkabátot és a szemüveget. Lassítsunk be minden képkockát.
A jó hír, hogy ezúttal az akciófilmekben sokkal jobban otthon mozgó, saját stílust használó rendezőt szereztek meg a 2.rész élére: John Woo-t (A bérgyilkos, Ál/Arc). Így végre tényleg egy nagybetűs és minőségi akciófilmről beszélhetünk, ami igazi mozifilmes minőséggel bír, nem egy erős tévés produckióéval. Nem kapkodtak. Hiszen hagytak időt a 2rész között. Az már más kérdés, hogy a minőségen ez mennyire látszik meg.
Az első részre azt írtam, hogy csavaros, feszült és izgalmas kém-thriller akció, addig a második részről ugyanez nem mondható el. Hiába a 4év. Az biztos, hogy nem a történet fejlesztésére fordították. Egy bizonyos Sean Ambrose (Dougray Scott), aki régen Hunt ügynöktársa volt elloptaa Chimaira nevű halálos vírust, amit természetesen árúba bocsájtana az ellenszerrel együtt. Hunt összeverbuválja az alakulatát és még beépítik Sean szeretőjét Nyaht (Thandie Newton), hogy kémkedjen neki. Amikor a nő is megfertőződik a Chimairaval, Ethannek duplán sietőssé válik a lehetetlen küldetés.
A történet nem tartogat nagy meglepetéseket, aki már látott valaha kém-akciófilmet. Viszont azt meg kell adni, hogy a saját maga által járható útról nem téved le egyszer sem, legyen az egy eléggé blődi szituáció, vagy valami agyament akciózás. A dialógusok néha óvodás szintűek és nem nagy spoiler leírni, hogy Sean a leggyengébb főgonosz a sorozatban. Ehhez hozzátesz Scott igencsak korlátok közé szorult színészi játéka, ami néha megidézi Pistike arcjátékát, akinek Lacika rálépett a homokvárára az oviban, ő pedig eltorzult arccal akar ezért elégtételt venni. Ugyanez mondható el Newton kisasszonytól, akinek a színészi játéka aranymálna kompatibilis. Szerencsére Ving Rhames nagydarab kidobó testalkatú, számítógép zsenije továbbra is nagyon fasza zsáner kiforgatás és poénforrás. Cruise pedig végre egy higgadtabb, nem olyan idegesítően nyüzüge, mint volt a 96-os etapban.
Mint az elején jeleztem, a film sokkal moziszerűsebb, amolyan nagybetűs darab. Ez nem csak azért van mert a Bizkit és a Metallica jó előre uralta a Take a Look Around és az I Disappear című dalokkal az MTV-t, hanem mert tényleg a rendezés klasszisokkal jobb. Persze néhány CGI jelent mai szemmel már erősen leugrik a vászonról, de az akciók rendezésében Woo előrébb tartott ebben az időben mint Palma, és gondolom nem mellékes az sem, hogy több pénzből dolgozhatott. Ezúttal nincs olyan nagy jelenete a filmnek, mint a 96-osban a lézertermes, de talán az első percekben a kötél nélküli sziklamászás elég cool. Azt viszont nem vagyok hajlandó megérteni, hogy miért használja indokolatlanul sokat a lassítást Woo(meg a galambokat sem tudta kihagyni)? Nem szóltak neki, ha minden vagány és tökös, akkor valójában semmi sem az? Na mindegy.
Összegzés: Kár tagadni, ez a rész sem a jobbak közül sikerült (itt utalva vissza arra, hogy ezt a két részt le kell tudni a jobbakért), de szerintem akcióban jóval erősebb, hangulatosabb, és moziszerűbb, szagúbb, viszont történetben és színészvezetésben csak kullog az 96-os előd után.