A viszkis

2017

A 2010-es évek vége felé eljutottunk szerencsére oda a magyar filmgyártásban, hogy ha durran egy nagyobb név a mozikban, nem úgy kell kijöjjünk a vetítés után, hogy „bazdmeg, még mindig csak a jenkiket tudjuk koppintani”. Talán azt merem írni, hogy 2017-re, jó 5 év alatt rendesen rendbe lett téve a filmiparunk. Helyesebben jó úton járunk. Nyilván nem lehet mindig hatost gurítani, de mind a sorozatokban (Terápia, Aranyélet stb..) mind a filmekben beérett egy olyan generáció, akik kitermelik ezeket a remek darabokat 2012-óta. Lásd: Torinói ló (bár igaz ez még egy másik kor gyermeke) Megdönteni Hajnal Tímeát, Fehér Isten, Utóélet, Van Valami, Félvilág, Liza, Saul fia, és most már nyilvánvalóan A viszkis.

Antal Nimródról csak a hülye nem látta már tízen x éve is, hogy eszetlenül tehetséges filmes. Elég megnézni a korai videóklippjeit, vagy a debüt mozifilmjét, a Kontrollt, hogy látni lehessen: Ez a fickó még nagy dolgokra hivatott. Ahogy élt is a lehetőségeivel és 1-2 kisebb, bénácskább filmet leszámítva, azért rendezett jó filmeket odakint. Teljes mellszélességgel ki merek állni a 2010-es Ragadozók és a 2013-as Metallica film mellett is. A viszkis mellett meg nem nagyon kell, mert ordít róla, hogy sikerre született, és nyilvánvalóan a későbbi kult státusza sem kérdőjelezhető meg.

Mindenki akkor nyugodott meg mikor Nimród aláírt a filmhez, hiszen a 2003-as Kontroll óta nem forgatott idehaza, de már maga a személye egyfajta garancia volt a nézhető filmre, de arra talán akkor senki nem gondolt, hogy ennyire jól fog sikerülni. Ugyanis A viszkis egy rendkívüli jól összerakott, élvezetes, szórakoztató nagybetűs mozifilm lett. Olyan, amelyre bármely nép, ország büszke lehet. Nem győzöm hangsúlyozni: A filmre, nem a címszereplőjére. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ambrus Attila (Szalay Bence) félárván nőtt fel. Intézetben és nevelőszülőknél töltötte a gyermekkorát, ami ily módon nem volt felhőtlen.  Zűrös kamaszkora után és véleményes katonai évei után úgy dönt, Erdélyből átszökik Magyarországra és megpróbál itt elhelyezkedni. Gyorsan rátalál a megfelelő sport (a Dózsa hokicsapatánál játszik), a szerelem (Kata, Móga Piroska személyében) és első bankrablás is, melyet még 26 további követ. Ambrus évekig játszott a rendőrséggel, annak is idegösszeomlás határán táncoló nyomozójával (Schneider Zoltán).

A film elején kicsit talán nehéz felvenni a tempót, Nimródék ugyanis nem egy A-ból B-be tartó egyenes időintervallumot néztek ki, hanem szétszabdalták a filmet és Ambrus elfogása előtti, utáni időszakkal kezdünk, a múltat pedig Attila elbeszélése alapján (szerencsére hagyva a narrációt) tudjuk meg, amelyet csak ritkán szakít meg a kihallgatása. Ha fel tudjuk venni a ritmust, a film nem enged bennünket egy percre sem unatkozni. Folyamatosan történnek az események. Nyilván érződik, hogy jelentősen kellett vágni az alapanyagon (a hírek szerint az első vágás közel 3órás volt), és 120 percbe majd 2 évtizedet besűríteni nehéz. Ennek a levét a fiatal Ambrus életét feldolgozó első 20 perc itta meg. Sajnos keveset tudunk meg a miértekről. Ez védhető abból, hogy Nimródék egyáltalán nem gondolkoztak olyan opcióban, hogy a Viszkisből sztárt, hőst vagy antihőst csináljanak. Így érthető módon nem vitték túlzásba a hányattatott gyermekkor szálát, de mégis jó lett volna, valami behatóbb elmesélés. A vágást még a nyomozónk és Kata karaktere szenvedte meg. Előbbi nyilván szívesen szerepelt volna többet, mondjuk megmutatva, hogy éveken át milyen traumaként és megaláztatásként élte meg, hogy valaki hülyét csinál belőle. Utóbbi pedig nem több, egy kissé strucc politikát folytató oldalbordánál. De ennyit a negatív dolgokról.

Lássuk a pluszt: A film ritmusa a fenti pontot leszámítva tűpontos. Nimród érzi, hogy mikor kezdene leülni a film és soha nem hagyja, hogy a néző unatkozzon. Nem is nagyon tudnánk, mert ha nem elegendő az, hogy Hujber Balázsék baromi sok erőt fordítottak a 90-es évek hiteles megteremtésére (sikerült, és nézzük meg milyen baromi nagy munka lehet, hiszen Magyarország még bőven él a 90-es évekből, mind látképekben, mind járművekben, mind ruházatban, ugyanakkor már a zömét díszletek nélkül nem lehetne használni, a jelentősebb 21.szdi dolgok miatt érthetően). Szatmári Péter operatőr világszínvonalon fényképez. Nem Roger Deakens vagy Robert Elswitt képeire kell gondolni, de a kompozíciói, a kamera mozgásai, a néhány meglepő kamera elhelyezése nem egyszer szájtátást eredményeznek. Szalay Bence játszi könnyedséggel van Ambrus Attilaként a vásznon. Van karizmája, humora, csibészsége és ha a helyzet megköveteli keménysége is.  Csuja Imre és főleg Gazsó György néhány perces jelenettel is lopják a showt.

A vágástechnika remek, dinamikus, feszes. A forgatókönyv 1-2 hamiskás jelenettől eltekintve pazar, a dialógusok, életszagúak, pattognak, élvezetes hallgatni. A látvány nyilván nem mérhető nagy blockbusterekhez, de talán nem is kell. Kevesebb pénzből (amennyiből A viszkis készült, külföldön egy átlagosnál alig drágább sorozat egy 40 perces része sem készül el), ez lehetett a maximális amit ki tudtak hozni. Az akció jelenetek végre nem bénák. Jó a ritmusok, a vágásuk feszültséggel teli. A zenét pedig Yonderboi (egy nagy kedvencem) teszi toppra. Kicsit durva hasonlat, de legalább annyit teszi hozzá a nem egyszer hangdizájnokat is használó dallamai, zajai, basszusai a filmet, mint mondjuk Nolannél Hans Zimmer zenéje.

Összegzés: Nem kis elvárásokkal huppantam le (kétszer is) a mozi székbe, és úgy álltam fel, hogy ez a film bizony megfelelt mindnek: Elgondolkoztat. Nem ítélkezik. Szórakoztat. Nem sulykol. Remek a látványa, zenéje, színészgárdája és a forgatókönyve. Nem érződik a görcsös megfelelési kényszer. A pontlevonás  csak az eleje és a vége miatt jár. Az eleje egy picit ritmustalan, kapkodós. A végén meg annyira szerették már a filmet Nimródék, hogy körülbelül háromszor fejezik be és kezdik újra. De megértem, hogy nehéz volt elengedni. Ezt a filmet igen.

További érdekességeket találtok a mafab oldalán!