Éjszakai rohanás

Midnight Run

1988

Jack Walsh (Robert De Niro) tipikus 80-as évekbeli hekus.Volt. Könyörtelen, előbb üt, aztán kérdez és kap a nyakára egy olyan tagot, akinek a stílusa, felfogása az életről nem is állhatna távolabb az övétől. Jonathan Mardukas (Charles Grodin) remek könyvelő, de 15 millió dollár lopott el egy cégtől, amikor megtudta, hogy maffia üzemelteti. Walsh, miután már nem tartozik a rendvédelmi szervekhez, fejvadászként próbál érvényesülni, és Mardukas lenne a legnagyobb fogása a maga 100.000 dolláros fejpénzével. Fel is hajtja a férfit, ám a könnyed, pár órásnak tűnő hazaút rémálommá válik, és öt kemény nap lesz belőle.

A leírás alapján valami atomkemény akció-thriller is lehetne az évtized végéről, ám Martin Brest kaland-krimi-vígjáték koktélt kavart be nekünk, úgy, hogy azóta is nehéz utazós „buddy cop road movie” vígjátéknál jobbat rittyenteni. Persze Brest nem ezzel a filmmel kezdte meg ezt a fajta kísérletet. Már az előző alkotása, a Beverly Hillsi zsaru is hasonló nyomon járt, de szerintem inkább az Éjszakai rohanásban sikerült mindent kipolíroznia. Ezt a formanyelvet amúgy sem könnyű beszélni, hisz nagyon úgy kell összerakni a karaktereket, hogy a néző a film elejétől azonnal kötődjön hozzájuk.

Márpedig nem nehéz a kőkeménynek mutatkozó, óriási dumákat eregető De Nirohoz, vagy a szomorú szemű (ma már 82 éves(!) ) Grodinhoz. Kettejük közt tökéletesen működik a kémia, ami ennél a műfajnál nem hogy előnyös, de egyenesen alapkövetelmény. Bár, talán nem lett akkora alapmű, mint mondjuk a Halálos fegyver, vagy a 48 óra, de megannyi baromi nagy duma lett a popkultúra része (lásd még: a pofonfóbiás, vagy a cigis, de akár a chorizo-s jeleneteket).

Mégsem kifejezetten csak ezek miatt választottam a havi klasszikus rovatba (na, meg mert nem volt időm a Kontrollt újranézni, de ami késik nem múlik), hanem mert ebben a filmben látszólag annyira nincs semmi kiugró, mégis egy csomó olyan dolog, aminek a zöme ma is hiányzik a filmekből. Mert:  nincsenek igazán nagy jelenetei, nincsenek milliós akció szcénák, nincsenek forradalmi kameratrükkök, látványos snittek, vágások, még a zenéje is szokványos (pedig Danny Elfmanntől nem ezt szoktuk meg). Mégis ezen „vásári” dolgok nélkül is képes lekötni, hova tovább, odabilincselni a nézőt a fotelhoz. Ennek pedig a leginkább az az oka, hogy a sztorit tisztességesen megírták (pedig klisés, de legalább életszagú), a karaktereit kidolgozták, remekül illesztették egymáshoz. A színészek, főleg De Niro élvezi, hogy ilyen típusú, kicsit kevésbé komolyan vehető szerepben színészkedhet. Remekül oldják fel a poénok az amúgy kicsit néhol drámaivá fésült történetet, pluszban Bresték remekül kapcsolják össze a maffiát, az FBI-t, főhőseinket, útszéli hülyéket, úgy, hogy nem oltják ki egymást a sztoriban.

Összegzés: Fogalmam sincs mitől ennyire élvezetes néznivaló az Éjszakai rohanás. Talán attól amit írtam, talán attól, hogy helyén van a szíve, de végtére nem is biztos, hogy meg kell fejteni. Egyszerűen látni kell, mert itt minden 5. mondat instant klasszikus, idézhető. Zsánerének egyik legjobbja.