…és megint dühbe jövünk!

Pari e Dispari

1978

Ezúttal az eddigiektől eltérő film következik klasszikus rovatunkba. Ugyanis jelen filmünk teljes joggal és mindenféle izzadtság nélkül szerepel a filmtörténelem nagyjai, emlékezetes és kiemelkedő alkotásai között. Mégis egy olyan darabról van szó, amely még igazán hazájában sem számít nagy dobásnak. Mindösszesen néhány országban van elképesztő rajongótábora. Pl. Németország, Franciaország vagy Magyarország.

Sokan, sokféle módon próbálták már megfejteni a Bud Spencer – Terence Hill filmek sikerének a titkát, mert valljuk be: E.B. Clutcher és Sergio Corbucci (ők ketten rendezték a páros főbb és legsikerültebb portékáit) filmjei egyszerűbbek nem is lehetnének. Lineáris történetvezetés, mérsékelt csavarok, teljesen könnyen kiszámítható és egyszerűségében gyönyörködtető karakterek. Még a színészi játék és a 70-es, 80-as évek diszkó zenéjének stílusa is hasonlatos filmről filmre. Mi, magyarok mégis leülünk és sokadszor is megnézzük, hogy vajon van –e kincs a váltólázas papi térképe szerint. Meghallgatjuk, hogy végül is akkor kinek mélyebb a hangja. Meglepődünk azon, hogy Wilbur Walsh a piából az első 5 litert jól bírja, a hatodiknál elkezd kötekedni, vagy pl. hogy Ki az a Corporésön?

Talán nekünk magyaroknak azért is fekszik ennyire ez a páros, mert tudunk azonosulni a legtöbbször csóró és simlis kisemberekkel, akik senkikből lesznek valakik (erre épül a meséink túlnyomó része is). Ezeket a filmeket nézhettük a 80-as évek környékén és Bujtor István, Újréti László zseniális szinkronja minden filmjükhöz legalább egy pontot hozzádob.  Az egyik leginkább kedvelt és talán legjobb közös filmjük a totálisan érthetetlenül …és megint dühbe jövünk címre hallgat. Lássuk!

Egy Parapolis nevű simlis férfi a markában tartja a miami szerencsejáték ipart. Minden fogadóiroda, kaszinó az ő és ütődött társulata keze alatt van.  Connor admirális a legjobb emberét Johnny Firpo-t (Terence Hill) bízza meg, hogy kapja el a Görögöt és akadályozza meg az egyre nagyobb méretet öltő fekete, bunda játszmákat. Segítségül citálja magával zsémbes testvérét Charliet (Bud Spencer) is. A két totálisan egymásnak ellentéte karakter végigpofozza magát Miamin, miközben az egy mondatra jutó klasszikus, idézhető beszólások száma kettő.

Ezek azok, amik miatt ez a film simán klasszikussá érett. Döbbenetesen jó szövegeket írtak Bruno Corbucciék. Nem pusztán a főszereplőkre korlátozva (nyilván ők a legnagyobbak), hanem még az egészen apróbb szerepekre is sikerült pár igazán ötletes, emlékezetes dumát osztani. Lásd: Nimfast vagy Bugsyt, akinek a neve az igen „hízelgő” bunkó jelzővel gyakorlatilag egybeolvadt. Szuper ötlet volt, hogy a szerencsejátékot, mint a mindent (és tényleg mindent!) átható bűnt tették meg a film központi mozgatórugójának. Nem csak okító célzatból, hanem mert gyakorlatilag a bő másfél óra alatt az összes akkori fogadható játékot kipipálták a repertoárból, így viszont sosem ül le egy percre sem a film.

Az abszurd humor és már már szürreálisan nagy baromságok is (beszélgetés az állatokkal, minimum halálos pofonok és csapások) folyamatosan jelen vannak, így nem felejtük el, hogy amit látunk az tulajdonképpen nem más, mint egy játék, amit élveztek a színészek, élveztek az alkotók és élvezzük mi is. Bud Spencer a legnagyobb örömmel zsémbeskedi, dörmögi végig a filmet, meglepő mód elég sokat beszélve a múltjáról és a jövőjéről (ami nem volt annyira megszokott a többi filmjében). Terence Hill pedig a legnyájasabb mosolyával csibészkedi végig a pofonosztást, miközben dübörög Maurizio és Guido De Angelis ikonikus zenéje több féle verzióban.

Összegzés: Mi mást is lehetne mondani egy ilyen élvezetes és szerethető filmről? Nagy csodát nem várunk, nem kapunk de nem is akarnak adni nekünk. Egy végtelenül bájos, szórakoztató és nagyon jól kitalált film ez, amit tényleg nem lehet elégszer megnézni. Talán egy barátom örök klasszikus idézetét tudnám mondani „Ezeknek a filmeknek a végtelenszeri megnézése is kevés”. Teljesen egyetértek.