Mivel az utóbbi hetekben semmi olyan nem nagyon ment a moziban, ami érdekelt volna, vagy tudtam volna valami érdekeset írni róla, inkább pótoltam pár régi elmaradásomat – amit nem ok nélkül jegeltem anno – így most egy négy az egyben kritika lesz.

Assassin’s Creed

2016

Nehezen tudok bármit kinyögni ezután a vizuális szennyezés után. Pedig…annyira bosszant a dolog, hogy pont ezt a filmet kellett kinyírni. A játékokat – ha nem is mindent – de játszottam és kedveltem is. Justin Kurzel rendező előző filmjét a Machbetet két éve a top 20 év filmje listán is előkelő helyre tettem. Aztán mellesleg olyan nagy nevek csatlakoztak még a gárdához, mint Michael Fassbender, Marion Cotillard és Jeremy Irons. A játékot fejlesztő Ubisoft felügyelete alatt készülő nagy költségvetésű moziban tényleg minden adott volt, hogy végre készüljön egy igazán emlékezetes és az alapanyaghoz méltó minőségű film. Fassbender esküdözött, hogy így lesz ’oszt nem hogy nem így lett, hanem konkrétan majdnem Uwe Boll-i mélységeket értünk el.

Callum Lynch (Fassbender) egy új technológiának hála (Animus) újraélheti egykori ősének Aguilarnak az előéletét.  A 15.századi férfi testében jön rá, hogy ő egy Asszaszin, az ősi szövetség egy tagja, kivételes tudású és ügyességű ember. Azért küzd, hogy véget vessen az ellenséges Templomosok rendjével. Azzal nincs is baj, hogy elég elnagyoltan vezették fel, és használják is a filmben ezt az egész rend kontra asszaszinok konfliktust. Azt viszont végképp nem értem, hogy amíg a játékban nagyjából 70-30% az arány a múltbéli kalandok és a jelenbeli jelenetek között, itt fordítva. Egy kalandfilmnél pedig nem túl előnyös, ha a film 115 percéből 90-et egy kékre szűrőzött alagútban töltünk. A maradék látványrendezés is béna. A jelentek szénné vannak vágva. Érződik, hogy a vágók vért izzadtak, hogy ebből az egész katyvaszból valami nézhető kerekedjen ki.

Még többet kellett volna viszont, mert ez még így is dögunalom. Rajongóként pedig felháborító munka. Aki abban bízik, hogy majd a színészek mentik a menthetőt, tévedni fog. Fassbender karaktere borzalmasan antipatikus, emiatt inkább utálat és megvetést érzünk, sem szimpátiát.  Cotillard meg Irons még egy fokkal rosszabb. Legkésőbb a 3. forgatási napon gondolom érezték, hogy ez óriási mellényúlás volt részükről (ügynökeik részéről?), emiatt látványosan unják az egészet.

Összegzés: A film egyetlen igazi jó pontja a világbajnok zenéje és még talán egy fél a múltbéli jelentek miatt jár. Egyébként rettentő összecsapott, az alapanyag hangulatát csak nyomokban tartalmazó bénaság.

Szövetségesek

Allied

2016

…és ha már Cotillard az előzőt unta, ezt élvezte. Sajnos a Szövetségeseknek nagyban betett a bemutató előtti napokban bejelentett Brad Pitt - Jolie válás. Noha, botorság lenne azt mondani, hogy emiatt bukott a film, mert minőségileg is vannak gondok, de reálisan nézve a Szövetségesek egy jó film, ami nem érdemelt bukást.

A film plotjáról szinte ordít, hogy leginkább abból a célból készült, hogy legyen Brad Pittnek megint egy szigorúan néző, Oscar hook filmje egy ismert és szép színésznővel. Ugyanis a 2. Vh idején két kém Max (Pitt) és Marianne (Cotillard) azt a megbízást kapják Casablancaban, hogy likvidáljanak „mint házastársak” egy német nagykövetet. Csakhogy valóban szerelembe esnek és próbálnak normális életet élni, ami egy ideig megy is. Egészen addig, míg Max olyan infót tud meg a feleségéről, ami alapvetően változtatja meg a kapcsolatukat. Van valakinek Deja Vu érzése? 2005 Mr és Mrs Smith?

Hát nem csakhogy a történet rímel rá, de még válás és a film minősége is. Najó, azért Robert Zemeckis van olyan remek rendező, hogy egy sablonos történetből is kihozzon valami rendkívülit, de őszintén szólva végignézve az eddigi filmográfiáját, nem látom azt a kampót, ami beránthatta ebbe a munkába. Sem igazán érdekes emberek, sem valós történet, sem szépség sem forradalmi technológia. Pedig ezek közül valamelyik mindig jelen volt a rendező filmjeiben. Így némi rossz szándékkal kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy pénzt akart keresni.

Pedig jól (és borzalmasan lassan) indul. Minden erejével próbálja megidézni a Casablancat,  - reménytelenül - de még így is nagyon szép és élvezetes nézni a két színész kapcsolatát. Alapoznak rendesen, de mikor leülne a film, Zemeckis mindig igyekszik feldobni valamivel. A középső etap viszont nem nagyon megy neki. Unalmas. Brad Pitt megint a jólfésült, sérthetetlen és hibátlan félisten apát és férjet játssza. A tökéletes hazafit.

Összegzés: Szerencsére a házastársi játszmák és az utolsó 20-25 perc váratlanul bátor hollywood-i zárása feldobja a filmet egy gyenge négyesre. Esetünkben egy:

Legendás lények és megfigyelésük

Fantastic Beasts and Where to Find Them

2016

David Yates rendező munkáját az utolsó 4 Harry Potter filmmel kártékonynak, míg legalább ennyien áldásosnak tartják. Akárhogy is, megint Ő kapta meg a rendezés jogát, így azok jártak jól, akik szerették a sötétebb tónusú HP filmeket. A Legendás lények szintén egy sorozat lesz, és hosszú távra terveznek Yates-szel. A Warner sem hülye, hogy sokáig hagyja pihenni a legtöbb pénzt hozó sorozatát.

Ugyan most jó sok évtizeddel a kis villámsebhelyes varázsló születése előtt járunk (konkrétan az 1920-as években), a hangulat, a varázsvilág ugyanúgy tetten érhető, ahogy már szerveződik a sötétség ereje is. Egy Goethe Salmander nevű varázslény gyűjtő (Eddie Redmayne) érkezik New Yorkban egy ritka lény miatt, ám a többi begyűjtött állatka megszökik, így egy magnix-szal (mugli amerikai változata) és egy aurorral megkezdik a begyűjtést, közben pedig félszemmel már rajta tartják magukat egy különös gyermeken és egy sötét, szadista mozgalmon.

Ez utóbbi, a Gellert Grindelwald szál és a szerveződő mozgalom, valamint a lények, amik bővítik kicsit a Rowling varázsvilágot. Viszont a film zömében közepes humor, közepes CGI látvány és közepesen használt, megírt karakterek futkároznak, megszakítva némi elmélkedéssel és egy nagyon idegesítő Eddie Redmayne-nel. Ugyanakkor van annyira erős maga a mágia, hogyha csak félgőzzel mennének az események, akkor is érdekes lenne. Szerencsére a zenén túl van még három erénye a filmnek: Az egyik, hogy  jót tett a filmnek, hogy végre elszakadtunk a brit világtól. A másik a kellően érdekes és cuki lények. A harmadik pedig Dan Fogler aki Kowalskit alakítja. Számára áttörés ez a film, mert rendkívül éretten, kelt életre egy nagyon egysíkúnak tűnő karaktert.

Összegzés: Nem dobtam hátast a filmtől, de végül is csak most indul be még az új varázs kaland. Még egy részre felszállok, de annak már nagyobbat kell robbannia, hogy érdekes tudjon maradni.

Lány a vonaton

The Girl on the Train

2016

Már a film bemutatója előtt jóval elkezdték ezt az alkotást úgy beállítani, mint a sötétség fejedelmének, azaz David Fincher Holtodiglanjának testvér moziját. Engem már akkor is kétségek fogtak el, de adtam neki esélyt. Végül is igaza volt annak, aki rokon filmnek gondolta. Már ha abból indulunk ki, hogy ezt is és azt is emberek készítették nézőknek. Mert ezen felül sajnos nagyon nem egy ligában játszik a két mű.

Nem akarom teljesen az egészet Tate Taylor rendező nyakába varrni. Egyértelmű, hogy Ő sem egy David Fincher, de Paula Hawkins sztorija is jóval gyengébb, mint Gillian Flynn regénye. A New York-i Rachel (Emily Blunt) elvált férjétől. Minden nap vonattal megy munkába, s elhalad régi otthona mellett is. Hogy elterelje figyelmét fájdalmas múltjáról, az egyik szomszédos ház lakóit kezdi figyelni. Elméjében csodás életet rajzol az ott élő párnak, ám egy napon döbbenetes dolognak lesz szemtanúja. A kiindulási alap tökéletes párkapcsolati és álszentségi problémák melegágya lehetne, ha Taylorék vették volna a fáradtságot és a felszínességen és sekélyességen túl is néztek volna. Sajnos egy rém egyszerű kertvárosi sztori lett, ami közelebb áll egy gyengébb Született feleségek rész Hallmarkos tévéfilmes (komolyan okádék a film képi világa) feldolgozásához, semmit egy brutális izgalmas stílusos krimi thrillerhez.

A szálak elhalnak félidőben, a karakterek nem érdekesek. Rachelen kívül nem is igen van kiért izgulni, de Blunt annyira túltolja az egész képzelgős, alkoholistát, hogy már már inkább karikatúraszerű, sem mint igazi. A csavart sem tudja olyan elegánsan vezényelni, mint Fincher. A sztori vontatott, a flashbackek nem futnak ki sehova. Láthatóan senki nem igazán tudta, hogy keltse életre a  két dimenziós rosszul megírt karakterét.

Összegzés: Talán a sztoriban több volt, de azt gondolom Tate Taylornál sokkal jobb rendező sem biztos, hogy ebből ki tudott volna hozni valami maradandót. Az egész filmről ordít a másodvonal, a tévé film kategória. Annak elmegy, de megmosolyogtató, hogy fél – egy éve még Oscar esély és Fincher szavakkal illették. Távolabb nem is állhatna a végeredmény tőlük.