Állj mellém!

Stand by Me

1986

Csak az nem hallott a nyár sikersorozatáról, aki barlangban töltötte az elmúlt heteket. A Stranger Things alapvetően semmi olyat nem mutatott, amit ne  láttunk volna. Egyfajta remek stílusbravúr, amiben minden baromi ismerős, mégis remek és működőképes. Gyermek baráti körök, a 80-as évek kisvárosi paranoid scifi hangulata és kifogástalan zenék, karakterek. A felvezetésre azért volt szükség mert a sorozat egyik alapja, Rob Reiner 1986-os ifjúsági kultfilmje az Állj mellém!

Ismered. Más nem a rádióból

Ezért valószínűleg sokan keresztre fognak feszíteni, de én Stephen Kinget és a filmjeit is két részre tudom osztani. Íróként vannak a nagyon is átélhető vagy csak simán pazar drámái és vannak a  tucat horrorjai (leszámítva pár tényleg marha jó könyvet). A regényeiből készült filmeket is inkább így szoktam értékelni. Vannak a másodvonalas horrorok (Kivéve a Carrie, Tortúra, Kedvencek temetője vagy a Ragyogás, amit ő kikér magának). Ugyanakkor a drámák elég jól teljesítenek, gondoljunk itt a Halálsoronra, a Remény rabjaira, az Atlantisz gyermekeire vagy jelen írásom alapjára A testre, amiből Reiner készítette az Állj mellém!-et.

A történet nem is lehetne egyszerűbb: 1959-ben négy vagány kisvárosi gyerek fülébe jut, hogy egy hulla van az erdőben. A nagyobbak is neki indulnak a kalandnak. A két brigád párhuzamosan halad, hogy ők találják meg a testet és tegyenek szert hírnévre. Az alig 90 perces filmben nem fognak brutálisan váratlan dolgok történni. A rövidke felvezetés után hőseink bandukolnak szép helyeken, szívatják egymást, filozofálgatnak.  Közben mellesleg mindegyikük elkezd felnőni. A filmkészítők vissza-visszatérő mantrája a gondatlan gyerekkor bemutatása és az ebből való felocsúdás, rácsodálkozás a világra. Ebben igazán jó ez a film és a történet. Reiner nagyon finoman árnyalva, visszafogott eszközökkel vázolja fel a karakterek jellemeit. Nincsenek egydimenziós emberek, csak összetett, problémákkal küzdő kiskamaszok. Legyen az egy elhibázott fiatalkori botlás, szülői megfelelési kényszer, apa hiány vagy kinézetből fakadó önbizalomhiány.

Szerethető film, mert a szerencsésebbek tudják, hogy a gyerekkori barátságok zöme nem tart örökké, viszont nagyon sok szép emléket köszönhet az ember ezeknek az időknek, ami elkísérik az életük során. Erre valahogy jó mindig visszaemlékezni, és jó az is, ha emlékeztetik rá az embert. A helyzet talán az átlagembernek képtelen és idegen, de maga a kalandkeresés, a bajtársiasság, a másik szívatása, heccelése nem. Ebből a szempontból tökéletesen működik a nosztalgia faktor, de egyben szomorú is, mert ezek az évek megismételhetetlenek és véget is érnek. Ahogy a film főszereplője Gordie is elmondja.

A szereplőket igen tehetséges vagy annak indult gyerekszínészek keltik életre. A nagy négyesben ott van az a Jerry O' Connell, akit egy időben a buta vígjátékokból ismerhettünk, de jobbára eltűnt. Will Wheaton is már csak tv színészként tengeti az életét. Corey Feldman legjobb évtizede vitathatatlanul a 80-as volt, hisz ekkor olyan nagyságokban szerepelt, mint  Kincsvadászok vagy az Elveszett fiúk. A legnagyobb tehetség a sokkal több életre hivatott River Phoenix. Igen, a név nem véletlen. Joaquin Phoenix tragikusan korán elhunyt testvéréről van szó, aki az egész film alatt végig magán hordozza a szomorúság és a vidámság közti finom átmenetet. Aztán a nagyobbak között még Kiefer Sutherland tud maradandót hozzátenni a filmhez a kissé kattant és szadista karakterével, akinek öröme van a kisebbek terrorizálásában.

Összegzés: Azt gondolom Rob Reiner tökéletesen átadta azt az érzést, milyen lehet gondatlan kamaszként járni a kietlen tájakat, elhagyott telepeket, ismeretlen erdőket a cimborákkal és milyen érzés amikor meglátjuk egy hulla képében a gyermekkori ártatlanságunk végleges elvesztését. 30 éves film, mégis annyira kortalan, univerzális és szerethető, hogy mindenképp itt a helye a klasszikus rovatban.