A kis kedvencek titkos élete

The Secret Life of Pets

2016

Az már egészen biztos, hogy az Illumination Entertainment filmjei ellen be vagyok oltva. Sem a Gru-k, sem a Hop nem tetszett. A Minyonoktól pedig egyenesen lúdbőrzik a hátam. Ha epekedve nem is, de azért kíváncsi voltam, mihez kezdenek a sárga halandzsázó izék nélkül.

Nem láttuk már?

Az első pofon rögtön itt jött, hiszen egy totál infantilis kis rövid filmet meg kellett néznem róluk, mielőtt érdemben elindult volna az alig 80 perces film. A marketingben arra hivatkoztak, hogy "Mit csinálnak a házi kedvenceink, amikor nem vagyunk otthon". Tök jó narratíva. Fel lehet rá húzni a marketinget. Engem is érdekel. Ahhoz viszont, hogy ez a téma kitöltsön majd másfél órát, baromi pengének kell lenni. Az Illumination viszont továbbra is egy stabilan közepes alkotásokat, megbízhatóan szállító csapat marad.

Max a gazdi szeme fénye. Alig engedi el reggel és alig várja haza este. Aztán az idillt megszakítja Duke, egy másik kutya érkezése. Kb. eddig a pontig volt szuper a film. Az első negyedóra- húsz percben csak úgy sorakoznak a bődületes jó poénok és az ironikus kikacsintások. Legyen az egy kövér macska, vagy egy kismadár, aki Hitchcock Birds posztere előtt lakik, szabadidejében meg a Top Gunra gyakorolja a repülést. Duke érkezésével viszont elindul a szokásos menet. Utálkozás, összebarátkozás, elkavarodás otthonról és a kalandos hazatalálás.

Klisé, klisé valamint klisé. A történet semmi olyat nem tartogat, amit ne láttunk volna. Nem szól ez már arról,  hogy mit csinálnak a kedvenceink, amíg nem otthon vagyunk. Az egyetlen mentsvára a mozinak, hogy a karakterek kicseszett jól eltaláltak. Kezdve Max-ék ellenlábasaival, akik vesztüket akarják. Elég csak a vérnyúlra, a tetkós malacra gondolni. De ugyanilyen cuki és simogatni való az arisztokrata pudli, aki System of a Down-ra headbangel, vagy a tolószékes basset hound. Szerencsére van még elrejtve néhány remek poén és párbeszéd is. Az sem baj, hogy a zöme innen már tényleg a 6-12 éves korhatárt célozza és nekem személy szerint nem ad sokat.

Viszont Isten lássa lelkem, nem érdekelt volna az Úton hazafelé animált, felmelegített változata, ha legalább egy picit jobban törekednek valami tanító jellegre, vagy magasztos példabeszédre, ami ad valamit a felnőtteknek és tanulsággal szolgál a gyerkőcöknek. De semmi ilyen. Szép az animáció, szinte megsimogatnád te is a kis tacsi fényes hasát. Jók a zenék, még hellyel közzel vicces is. De ennyi. Megmaradt a felszínesség posvány mocsarának szintjén, és egy percig nem akar több lenni, mint ami lehetne, vagy amit az ötlet magában hordozott volna.

Összegzés: Elismerem, nincs könnyű dolga ma egy akármilyen animációs cégnek. A Pixar évek óta elég magasan tartja a szintet. A Disney meg úgy feljött (elég csak a Jégvarázsra, a Rontó Ralphra vagy az idei Zootropolisra gondolni), hogy néha élek a gyanúperrel, hogy tagokat cseréltek a Pixarral. Ma már nem elég csak korrektet alkotni ilyen téren. Vagy lehet elég, de akkor az értékelés is megmarad egy korrekt közepesnél.