Isten városa

City of God

2002

Brazília, a karneválok, zseniális labdarúgók, Forma-1-es pilóták, a szamba és sajnos a nyomor és bűnözés hazája is. Az Isten városa az egyik legriasztóbb film az embereknek nevezett élőlényekről.

Isten nem ezt akarta volna…

Isten városa valójában egy Rio De Janeiro-i nyomornegyed. Időben a 60-as években járunk és –bár a cselekmény rengeteg kisebb- nagyobb történetből épül fel – két fiú, Kis Kocka (később Kis Zé) és Rakéta életét követi a 80-as évekig, hol párhuzamosan, hol egybefonódva. Rajtuk kívül még egy szakajtóra való másik fiatal életébe kapunk bepillantást, de voltaképp a film főhőse maga a helyszín, Isten városa. Az ő történetét meséli el a film a szereplők sorsain keresztül. Hogyan vált egy egyszerű városrészből az ország legveszélyesebb negyede. A sok kis mozaikból kapjuk meg a helyszín igazi arcát. Hol narrációból, hol valakinek a szubjektívjéből látjuk a történeteket. Rakéta is egy, a sok brazil gengszterpalánta közül, de az ő lelke nem képes azonosulni a többi díler, gyilkos gyermekével. Ezért is érezzük azt, hogy a nézőt helyettesíti oda a rendező (Fernando Meirelles) a gyerek helyébe. A fiú egyébként valódi szereplő, és tényleg az ő riporteri munkássága miatt, a film igaz történetet dolgoz fel.

A kilátástalanság, nyomor, korrupció, de legfőképp a gátlástalanság és az emberi élet értéktelensége sosem látott módon telepszik a lelkünkre. A bő két órára duzzasztott játékidő végére, egyszerűen (túl) sok elszomorító dolgot látunk. Az emberi élet itt annyit jelent, hogy egy tízéves gyerek, ha épp bal lábbal kelt föl és szembe találkozol vele, azonnal golyót repít a fejedbe. Nem azért, mert ez dukál, hanem mert nekik már nincs meg az a társadalmi elvárás, szocializálódás, ami több, fejlett régióban igen. Nekik ez a norma a standard. Bármikor lelövik a gyerekeket az utcán, ha a helyzet ezt kívánja. Ez az az egy kényes pont, ahol a film kicsit hibás. A túl sok és egyszerű gyilkolás miatt nincs tétje a halálnak. Akárki, akármikor meghalhat. Persze ijesztő, de a sokadik után, már olyan nyomor és keserűség lett úrrá rajtunk, hogy nem tudunk megütközni rajta. Ezen felül viszont nem lehet a filmbe belekötni.

A film formanyelve, ma már talán kevésbé számít egyedinek (de ez egy 12 évvel ezelőtti darab azért). Pörgős vágás, dokumentarista felvételezés, kép a képben, fura plánozások, flashbackek és megmagyarázatlanul maradt szálak, amit, a már említett időbeni visszaugrások törnek meg. Ez utóbbi egyébként a legizgalmasabb eleme a filmnek, mert sok helyütt nincs magyarázat a tettekre, viszont a visszaemlékezések adnak egyfajta ok-okozatiságot. Igaz, egyszer-kétszer zavaró a korok közti váltás. A 3 évtizedet tökéletesen különítették el, mind képi világra (a 60-as évek borostyános, a 70-es csili-vili diszkós, a 80-as pedig már a hideg-acélos színekben „pompázik”), mind zeneileg, mind jellemileg. A giccset és boldog végkifejletet teljesen kigyomlálták a filmből. A tanulságot pedig nem szájba rágva kapjuk meg, hanem egyszerűen csak tudjuk, hiszen Isten városában nehéz jó döntéseket hozni, így Meirelles-sék megelégszenek azzal, hogy gyakorlatilag ránk bízzák, hogy a konklúziókat levonjuk, a csupa fékevesztett ámokfutás közepette.

Összegzés: Döbbenetesen megrázós és egyben zseniális alkotás az Isten városa. Minden képkockája aranyat ér. Nem mondom, kell egyfajta szociális érzékenység, de akinek ez a minimális megvan, az nagyon fog örülni annak, hogy nem ott kell élnie, ahol ezeknek a gengszterpalántáknak. Az emberi élet értéktelensége és az elementáris gonoszság mellbevágóan jelenik meg ebben a filmben. A súlyos képsorok és retinába égő jelenetek alatt úgy kapkodod a fejed, mint a filmben a gépkarabélyokat Kis Zé-ék. Szeretnénk azt hinni, hogy már változott a helyzet Rio De Janeiroban, de sajnos nem.

Értékelés: 9,5/10