A nyár királyai

Kings of Summer

2013

Vannak témák, amiket mindig szívesen nézünk. Vannak témák, amikben mindig lehet újat mutatni. Vannak témák, amiket egyedi módon, érdekesen, viccesen, vagy mindezeket kombinálva lehet filmvászonra importálni. És vannak rendezők, akik első filmjükkel klasszikust teremtenek. Ilyen rendező az első filmes Jordan Vogt-Roberts és ilyen film a A nyár királyai.

Az az átkozott kamaszkor

Joe és Patrick régóta jó barátok.  A két fiú családi helyzete eltérő: Joe-t apja egyedül neveli. A férfi egy igazi tahó, szigorú és örökké elégedetlen, aki felesége elvesztése miatt, fájdalmát a környezetére vetíti ki. Patrick szülei pont az ellenkezője. Szeretetükkel, óvásukkal és finom idiotizmusukkal megfojtják a fiút. Mikor az utolsó csepp is bele kerül abba a bizonyos pohárba a két fiú elhatározza: Elszöknek otthonról és az erdőben telepednek le. Építenek maguknak házat, berendezkednek egy várostól, szülőktől elszigetelt új világba, ahol a lakhatás feltételeit maguknak kell, hogy megteremtsék. Itt futnak össze a teljesen kattant, ám mégis rokonszenves Biaggioval. A három fős csapatot természetesen szüleik (ki így, ki úgy) keresik, hiába... Kezdjük a karakterekkel, mert egy ilyen film esetén ezen áll vagy bukik minden. Itt kérem nincsen vita. Az utolsó mellékszereplőig mindenki tökéletesen van megírva. A fiúk kamaszosan szeleburdik, esetlenek, lázadók, mindenki egyéni karakterjegyekkel, gondolkodásmóddal.  Ki kell emelni a Biaggio-t megformáló Moises Arist, akivel tuti ezen film után még fogunk találkozni, de a rendőrökön át, a vaskalapos apáig mindenki tökéletes. Nem csak ezt kell azonban megemlíteni, hanem azt is, hogy szerencsére nem lettek beledobva ismert színészek, így fel sem merül, hogy valami celeb elvinne minket egy bizonyos irányba. Igazán nagy műgonddal lett mindenki megalkotva. Még azt is meglépi a rendező, hogy tök felesleges karaktereket hoz be, csak azért, hogy ezzel is a főhőst visszahozza a történetbe.  Apropó történet: Fura, de egy pillanatra nem ingott meg sehol az egész. Okosan, szépen , kikerülve az ilyen felnőtté válásos filmek klisé csapdáit.A 90 percet pedig még kevésnek is éreztem.  Ugyanakkora nem kell egy művészieskedő drámára felkészülni. Amennyire dráma ez a film, annyira vígjáték is. Noha komoly és érett témát dolgoz fel, nem fogunk a székben feszengeni. Fanyar humorú és vicces.

Ügyes és elismerésre méltó, hogy Roberts nem állítja be szende kamaszoknak a fiúkat. Csináltat velük hülyeségeket, de nem bírál, csupán megmutatja: Mindenki volt kamasz és mindenki csinált rossz dolgokat, csínytevéseket és engedi, hogy a remény ott maradjon: Felnőttként azért nem fogunk ilyeneket csinálni.  A fényképezés profi és szemet gyönyörködtető. Modern és ezzel kissé meg is fedem a filmet, mert ezt a nappal szembeni fotózást, lens flarezést igazán el lehetne felejteni már. De a közelik a természetről tényleg pompásak. Az operatőri munkában Wes Anderson és Terrence Malick stílusa dominál, így nálam nincs kérdés. Roberts anno az MTV-nél volt vágó és ez igen jól visszaköszön a filmben is. A zenék telitaláltok, a vágás fiatalos, lendületes, egyedül a lassításokat éreztem picit öncélúnak, de hát tudjuk be annak, hogy ez most a 21.század.

Összegzés: A tavalyi Holdfény királyság után ismét egy felnőttéválásos dráma-vígjáték.  Újszerűen, fiatalosan, lendületesen és gyakorlatilag minimális hibával prezentálva. Nem vagyok már 15 éves, de férfiasan bevallom, ahogy berendezkedtek a fiúk az innen onnan tákolt kis odújukba, szerettem volna újra kamasz lenni és ennél nagyobb dicséret azt hiszem nem érheti Roberts bemutatkozását.

Értékelés: 9/10