Casino Royale

2006

Bár az elmúlt hónapban végleg elbúcsúztunk (szerintünk elég szépen) a Daniel Craig érás James Bondtól. Végül is az öt filmből 3 egészen jó lett, kettő meg elfogadhatóan élvezetes, de az igazi nyomás az első rész stábján volt. Bár szokás a Skyfallt a sorozat legjobbjának kikiáltani, véleményem szerint az első epizód ha nem is toronymagasan, de egy kicsit jobb. Ennek a filmnek a 15. szülinapjára emlékezünk meg a Casino Royale-ról.

Martin Campbellre esett a választás, hogy megrendezheti a kicsit átlagoska Brosnan éra utáni új James Bond kalandot. Veteránnak ugyan nem, de gyakorlott 007-esként azért lehet rá hivatkozni, mivel az 1995-ös Golden Eyet ő készítette, amit azért sokan szerettek. A korábbi „istenség” Bond helyett ezúttal egy mélyebb, rétegzettebb karaktert képzeltek el, amihez passzolt Daniel Craig sebzett vadkan attitűdje. Persze ahhoz, hogy eljussunk a No Time To Die féle új Bondhoz, komoly utat kellett megtennie mind az íróknak és rendezőknek (nem kis hálával tartoznak Sam Mendesnek is ezért), de mindez hiába, ha elszúrják a karakter első kalandját, és karakterét. Komoly volt a tét, de Campbellék olyan természetességgel vették az akadályokat és kerülték ki a csapdákat, mintha mindig is ezt csinálták volna.

Mindjárt rögtön az elején egy olyan kergetőzős akciójelenetet kapunk, hogy teljesen letettem (újranézve is) a hajam. Semmit nem kopott az a rész. Craig esik, borul, rohan, sérül de megy tovább előre, mert ezt az ügyet neki kell megoldania. Egy bizonyos LeChiffre (Mads Mikkelsen halvérű, de mégis fenyegető alakításában) nevű bankárhoz kellene eljutnia, aki összeköttetésben áll azzal a terroristacsoporttal, akikre Bondék vadásznak. Egy halálosan veszélyes pókerjátszmán a tét a világ és az életünk. Bondnak pedig minden idegszálára szükség van, hogy győzni tudjon. Persze útját akadályok és csodás nők keresztezik.

Hosszú film a Casino Royale. Szerencsére az a fajta, ahol nem érződik ez. Legalább is a 144 perc úgy elsuhan, mint egy express. Eközben egymást váltják a jobbnál jobb akciójelenetek, parádés dialógusok, pulzáló zene, szép nők és az ihletetten önironikus Craig mormogása. Nem véletlen kezdték el a kritikák anno azzal illetni a filmet, hogy ez a 007-es Batman Begins. Egy jólfésült úriemberből, aki anno golyóálló volt, faragtak egy hús-vér embert. Komoly jellemmel ruházták fel, aki sérül, jelleme fejlődik. Segítségre szorul, megverik, elbukik, de feláll. Érthető, hogy akinek Sean Connery volt A Bond, ez a mostani új irány erősen fejvakarásra késztette. Pedig szépen megjelenik benne az összes 007-esre utaló jel, környezet a sérült főellenféltől, a zenei taktusokon át a kocsiig.

Összegzés: Még itt meg kell emlékezzek róla, hogy nem csakhogy ez a legjobb újkori Bond film szerintem, de ennek volt a legjobb zenéje is. Köszönjük meg a néhai Chris Cornellnek ezt a dalt. Zseniális úgy, ahogy van. A film pedig több, mint remek. Talán az összes részt egybevéve is top3-as a Casino Royale, ami sok támadási felületet nem ad a kritikusoknak!