Licorice Pizza
2021
Sosem csináltam titkot abból, hogy mennyire szeretem Paul Thomas Anderson filmjeit. Főleg a Magnólia – Vérző olaj – The Master triót. Azonban minden elfogultságom ellenére is el kell ismernem, lassan tíz éve nem nekem készíti a filmjeit. Mind az Inherent Vice, mint a Phantom Thread nagyon nem talált be, és valljuk be a The Master sem az a közönségkedvenc darab. Ennél is örömtelibb volt olvasni, hogy vett egy nagy levegőt és visszakanyarodott az érthetőbb, érezhetőbb és főleg „búginájcosabb” korszakába. Ettől független PTA megint magának készített filmet, de nagyon nagy örömmel hív meg bennünket erre a 130 perces utazásra a 70-es évek elejére. Az öröme pedig ragadós.
Coming of Age mozit mondjuk még tényleg nem rendezett a mester. Akiknek fel kell nőnie az Gary (Cooper Hoffman, igen, a néhai Philip Seymour fia, a rendező múzsájának gyermeke) és Alana Haim (a Haim zenekar tagja). Felnőni papíron csak előbbinek kell, lévén 16 éves, míg a lány már bőven a húszas éveit tapossa. Ettől független kettejük közül a fiú tűnik érettebbnek sok dologban. Ahogy a néhai Philip sem volt egy Adonisz, úgy a fia sem a vonzerejével hódít, de mégis képes hamar elérni, hogy minden egyes szem rászegeződjön. Színészkedik, céget vezet, már tinédzserként a felnőtt sztárokkal smúzol, jobbnál jobb ötletei vannak. Szóval bőségesen kompenzálja, hogy nem ő a környék szépfiúja. Amikor elhívja Alanát (Alana Haim) randira, a lány már csak a majd 10 év korkülönbség okán is nemet mond, de Gary hajthatatlan. Magabiztosságával és dumájával csak összejön a találka. Innentől pedig kezdetét veszi egy időben kicsit fésületlen kaland, ahol ha nem is túl nagy ideőintervallumokat ugorva, de azért elkülönítve látjuk a két ember életét, merre is tart.
Kicsit olyan, mintha PTA, Tarantino Volt egyszer egy…filmjének kisebb léptékű testvérfilmjét alkotta volna meg. Óvatosan sodródó, nagyon feelgood jelenetek egy olyan korból, amibe nyilván nagyon szeret elveszni az alkotója. Bár már 50 évet haladtunk előre az időben, ma is olyan aktuális és éles dolgokól beszélnek, mint a hamar felnövés és kiégés vagy pont az ellenkezője, a húszas éveket is lassan magunk mögött hagyott sehova nem tartás. A politikai paranoia, a mindent szétfeszítő kapcsolati hálózatok és mutyizások. Persze Anderson nem politikai kiáltványt fogalmazott meg. Ellenkezőleg csak szép ív mentén skicceli fel. Ebben pedig eszméletlen szereplőgárda volt a segítségére: Sean Penn, Benny Safdie, Tom Waits vagy az egyetlen elnyújtott, de magasan a tetőpontnak számító, bravúrosan megrendezett és eszméletlen vicces (na jó, inkább sötéten humoros) jelenetet leuraló Bradley Cooper.
A film egyetlen – sokak által joggal felróható – hibája, az összefésületlenség és egyenletlenség. Némelyik szcéna nagyon jó, másik meg inkább csak érződik fontoskodónak a rendezőtől. Ugyanakkor PTA remek színészvezető. Itt most nyilván olyan legendák nem álltak rendelkezésére, mint Joaquin Phoenix vagy Daniel-Day Lewis, de a kvázi amatőr főszereplők így is nagyon ügyesek és szerethetők. A csapongó jelentek ellenére is nagyon jól rajzolódnak ki a karakterek, a szerelmi szál pedig árnyalja kettejük személyiségét. Érdemes megemlékezni (az ilyenről mindig!), hogy valami eszméletlen szép a film. Anderson filmre forgatott, emiatt kap egy kis sötét, szemcsés tónust, de öröm elveszni a képeiben (ő és Michael Bauman közösen jegyzik a fényképezést), a szépen megkomponált, hosszú felvételeiben. Johnny Greenwood zenéje meg már magától értetődő. A rendező szinte házi zeneszerzője másfél évtizede.
Összegzés: Nekem a The Master óta most pislákolt fel megint a tízen évvel ezelőtti Paul Thomas Anderson, aki nem csak lehúzni akar az életről, vagy nagyon nehezen befogadható filmet készíteni (esetenként magának). A Licorice Pizza egy jól eső coming of age mozi, egy olyan korból, amibe nyilván szerelmes az alkotója. Amikor pedig ilyen kedvvel szőnyegbombázza az érzékszerveinket 130 percig, nem tudunk mást tenni, mint megadni magunkat a zsenialitásnak.
