CODA

2021

Valami furcsa oknál fogva idén három olyan, siketekről szóló alkotás is debütált, amely nagyon szépen megadja az igazságot erről a ritkán beszélt és súlyos gondról. A Sound of Metal egy kicsit drámain, művészfilmes jelleggel mesél arról, hogy valaki min megy át, amikor folyamatosan veszti el a hallását és kerül egy át egy másik közegbe. A Hang nélkül 2-ben a riasztó csendet és a vele járó folyamatos feszültséget, míg a CODA-ban egy kicsit a „Család kicsi kincse” módon, néhol térdcsapkodós humorral, máskor könnyfakasztó és szívszaggató szépséggel beszél nekünk a siket közösségről. 

Nem saját film a CODA. Ezt azért írom, mert sokszor bántjuk és rugdossuk a rebootokat, hogy „minek basztatni az eredetit”. Na, ezért. A francia eredetije a Bélier család egy nagyon jó film. A CODA viszont egy olyan sokévenkénti mestermunka, ami előtt nyugodt szívvel le lehet borulni. A történet egy fiatal lányról szól, Rubyról (Emilia Jones az év egyik legerősebb női alakítását pakolja elénk), aki az egyetlen halló tagja a Rossi családnak. Bátyja, anyja és édesapja csak jelnyelvvel kommunikálnak. Minden hajnalban korán kelnek, hogy halászhajójukkal kimenjenek és elkezdjenek dolgozni. A lány reggel már suliban van, majd délután szintén jönnek az otthoni munkák. A szülők pedig próbálnak a kapzsi kereskedőkkel zöld ágra vergődni. Csak tetézi a helyzetet, hogy Ruby titkos vágya, hogy énekes lehessen. Úgy érzi, hogy akkor tud igazán önmaga lenni. Amikor kiderül az iskola új, különc zenetanára meglátja benne a tehetséget, elkezdi átterelni a munkáról a tanulásra, célt ad a monoton életének. A család persze nem nézi jó szemmel, mivel fogalmuk sincs mennyire tehetséges a lány. Csak azt látják, hogy elkezd kivonulni a család „tolmácsa”.

Ez így elsőre egy nagyon drámai és szomorú történet lehet, és valójában, de az, hogy végül az egész egy életigenlő, csodálatos kitörési történet lett, az annak köszönhető, hogy Sian Heder író-rendező valami elképesztő empátiával, humorral és gondoskodással vezetgeti, terelgeti a karaktereit. A legtöbb drámai helyzetet sikerül a (Nem) hallás kontra kimondott szavak közötti ellentétre felhúzni és ugyanúgy elcsapni egy remek geggel. Megadja azt a fajta nehezen megérthető helyzetet, amit egy siketek alkotta közösség megél, megmutatva, noha vér szerinti családtag Ruby, még így is kívülálló.

A CODA viszont nem csak a féktelenül bájos, szókimondó humora miatt lett nagyszerű és nem csak azért, mert egy olyan aduásza van mint Ruby és az őt alakító Emilia Jones, hanem mert nem engedi, hogy ez csak az ő története legyen. Teljesen egyenlő tagnak kezeli a családot, akik ugyanúgy fejlődnek, változnak velünk a film két órája alatt. Ez az ő coming of age sztorijuk is. A fő tanulság, hogy akármilyen hozott, szerzett betegség is mételyez meg egy családot, a végére ugyanoda fut ki minden: Nevezetesen, egy szülő megérti - e kamasz gyerekei vágyát, tudja-e kezelni? El bírja-e fogadni, hogy kirepül a fészekből még akkor is, ha extrán nagy segítségére lenne a családnak?

Összegzés: Hiba lenne elmismásolni, hogy azért sok helyen nem tartogat nagy újdonságot a történet, de az biztos, hogy nagyon régen láttunk egy ennyire természetesen, giccs és görcsmentes felnövés sztorit, ennyire jó színészi alakításban, ilyen remek zenével, ennyi humorral és szívvel.