Üvegtigris

2001

Immár szinte napra pontosan 20 év telt el, hogy Lali (Rudolf Péter) kitolta az Üvegtigris névre hallgató lakókocsiját Pilicsabáról lefordulva Tinnye felé a kanyarba. „Jó helyen van ez itt”, erősítette meg édesapja kételyeiről a büfést.

Jó helyen volt a film is jó időben. Természetesen üstökösként hasított át szellemes dialógusaival, poénos, ám egydimenziós karaktereivel, lassan, talán sehova csordogáló történeteivel, az amúgy sem acélos magyar filmgyártás éveiben. Mi pedig csak nézzük, ahogy megelevenedik előttünk a rögvalóság. Még most 20 év után újra nézve is azt látom, csak, hogy „ez egy jó kis nap volt”. Ahogy Dés László mondta a végén.

Történetünk egy kihallgatással kezdődik, de nem értjük miért. Megismerjük a fő karaktereket, Lalit, Rókát (Gáspár Sándor) ,Csokit (Csuja Imre), Gabent (Reviczy Gábor), Sanyit (Horváth Lajos Ottó), Cingárt (Szarvas József). Zavarosan beszélnek mindenféléről, de vissza is ugrunk néhány napot az időben. Nehéz lenne elmondani miről szól az Üvegtigris, mert stabilabb elválasztásokkal lehetne azt mondani szkeccsfilm, apró történetekről, amik legtöbbször humorosak, néha picit drámaiak. Gaben folyton egy autót akar rásózni (nepperként) Lalira. Csoki biztos benne, hogy ő nem ide született, de itt ragadt. Amerikában lenne a helye. Sanyi, Lali félbolond cimborája segít a tigris napi teendőibe. Róka, aki Lali kuzinja, pedig folyton baromságokkal seftel és hordja ki a tigrishez. Jönnek-mennek a vendégek, egyre másra robbannak a viccesebbnél viccesebb helyzetkomikumok. Miközben nagyon is ott van a háttérben a szomorkás magyar valóság. „Hát akkor mi akarsz lenni Lalikám? – Boldog.”-feleli.

Rudolf Péter, amolyan „magyar Kusturica” módon nem akarta a történetet túltolni, inkább a K-európai, balkáni mindent túlélni, minden út után van még egy kanyar habitusra állt rá. Karaktereink suttyóskodnak, ügyeskednek, elbaltáznak mindent, de egyszerűen nem lehet őket nem szeretni. A végén jöttem rá, mikor felcsendül a már említett Dés dal, hogy ugyan végig a hasam fogtam a nevetéstől, de ez egy kissé mégis szomorú történet. Ez a mi „amerikai álmunk”. Ami a tengerentúlival ellentétben nem édes, nem önmegvalósító, nem a lehetőségeket beteljesítő. Ez az álom az, amikor kilopják a kezed közül a nyertes sorsjegyet, amikor a haverod átbaszás után még szeretné ha kicsit te is felelősséget vállalnál az ő hibájáért. Amikor szétszopat egy vendég, de mégis jópofát kell vágj hozzá, mert lehet ma ő lesz az egyetlen bevételi forrásod. Az amerikai álom magyar megfelelője elég savanyú. Vagy keserédes.

Összegzés: Ki lehetne térni még arra a sok fergeteges egysorosra, ami azóta a popkultúra része lett idehaza:

„Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van... én ne legyek kemény?”

„ - Kéne nekem egy fekvőrendőr. Tudsz szerezni?
- Fekvőrendőrt.  Egyenruhást?
- Betont, te állat!”

„-Szevasz Csoki bácsi! Szabadlábon? Szondát esetleg?
-Én mindent megfújok!”

Szóval reggelig lehetne sorolni. Azon vitatkozni lehet, mennyire volt értelme még két részt forgatni ehhez, de az nem képezheti vita tárgyát, hogy az első rész igen is a magyar filmtörténelem része, és az egyik legjobb, legviccesebb k-európai hangulatfilm, ami készült.