Életfogytig

Life

1999

A címről nem az addig tartó „szobafogságunk”-ra utalunk, ami jelenleg is tart (sajnos), hanem a 90-es évek végének egyik legjobb fekete komédiájára. Iszonyú sajnálatos, hogy ma már kanyarban sem készülnek ehhez hasonló dramedyk.

1932-t írunk, javában tombol a szesztilalom. Ray Gibson (Eddie Murphy), piti bűnöző szerencsejátékos. Az egyik illegális bárban történő legatyásodását egy kis zsebtolvajlással próbálja ellentételezni. Claude Bankst (Martin Lawrence) találja meg, Pechjére a férfi tárcája üres, aki a számláját nem tudja rendezni. A bár tulaja végül egyszerre kapja el a két szerencsétlent. Hogy megússzák elvállalnak egy munkát. Egy teherautónyi szeszt kéne átfuvarozni a Missisipi mentén, ám ahogy várható elcseszik és életfogytig tartó börtönre ítélik őket.

Kétségtelen Eddie Murphy egy nagy túlélő. Olyan filmek után mint az Aranygyermek, Beverly Hills-i zsaru vagy az Amerikába jöttem, valóban Akeem hercegnek érezhette magát, akinek lábai előtt hever a komplett világ, a 90-es években elkezdett elindulni a gagyiba. A Dzsentlemanust sokan utálják (szerintem szerethetően közepes butaság), de a Szentfazék vagy a Fergeteges forgatás már tényleg nem csúcs produktumok. Ted Demme rendező csak becsábította az Életfogytig-ba, amivel új lökést adott Murphy karrierjének (az egy dolog, hogy utána ismét eltékozolta).

Lawrence pedig már ekkor is gigasztárnak számított a Bad Boys, Állj vagy jövök, Nekem 8 és társai után (fura belegondolni, hogy itt még ő kapta a gázsi nagyobb részét és nem Will Smith). Úgyhogy papíron ez a páros szupernek ígérkezett, de ugyanakkor lobbanékonynak is. Gondoljunk bele, két ripacs, dumagyáros, „humormatyi” egymásnak feszül egy vígjátékban. Az egók, viccek és mimikák harca. Rosszabbul nem is gondolhatnánk. Demme szerint minden gördülékenyen ment, már az előzetes megbeszélések alapján is. Főleg, mert Lawrence karaktere Banks eredendően visszafogottabb, drámaibb, mint Ray-é.

Az Életfogytig egyébként közel sem csak egy vígjáték. Ami miatt rengetegen szeretik, az a filmet körülölelő mélabús, keserédes hangulat. Ahogy megmutatja, hogy összekapcsolódó sorsokból nem feltétlen csak barátság, hanem egy szó szerint életfogytig tartó egymásra mutogatás, hibáztatás is kialakul. Pedig csak két ember, akik rosszkor, rossz helyen voltak. Ez a drámaiság azért nem nyomja agyon a filmet. A történetvezetés remek, sok érdekességet és fordulatot rejt, és valóban tele van kacagtató, csipkelődős párbeszéddel. Elég csak Eddie Murphy levélfelolvasó estjére, vagy a „kinek a gyereke?” etapra gondolni, amik minden túlzás nélkül klasszikus, hibátlan jelenetek.

Összegzés: A 30-as évek és az ezekhez igazodó rab”táboros” filmek, a zene és a fényképezés már önmagában hibátlan miliőt teremt, de a film igazi ereje a semmi máshoz nem hasonlítható tragikomikus hangulat. A felszín felett poénos, hogy valaki ekkora béna helyzetből így jön ki, de a felszín alatt, reményt vesztett, megtört életeket látunk, és azt, hogy ezek az emberek, hogy próbálják ezt meg átélni/megélni.